Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 2-4. szám - Veres András: Befejezettség és folyamatszerűség (tanulmány)

24

Új Dunatáj • 2007. december

kus költeménynek azt a részletét, amely a cselédházak népét „egy új nagy honfoglalásra” szólítja fel, s a költői én szerepét a nép szószólójaként láttatja. Babits részben a népi írók későbbi önmeghatározását előlegezi, amikor arról ír, hogy Illyésnek és társainak magyarsága „kifejezetten nem nemzeti, hanem népi”.

Ugyanakkor a saját apolitikus attitűdjéhez próbálja közelíteni őket, amikor a nép képviseletét és ennek tétjét általánossá stilizálja, s nemcsak a Szabó Dezső-féle „szimbolikus magyar paraszt” „újabb megdicsőülésé”-től határolja el szemléleti pozíciójukat, hanem mindenfajta regionális és szociális leszűkítéstől is. A nagybetűs „Embert keresik ők - vélte Babits -, nem a társadalmi és politikai lényt, hanem az Embert, úgy ahogy magában van, ősén, szabadon, még romlatlanul.. ”8

Nyilvánvaló, hogy egy antológia előszava szükségképpen ideologikus és apologetikus. Az idézett gondolatmenetből képet alkothatunk Babits általános vélekedéséről, sőt némely elfogultságáról is. De arra nem kapunk választ, hogy miért éppen ezeket az Illyés-verseket válogatta be a gyűjteménybe.

Ha a szövegek felől próbálunk lehetséges támpontokat keresni, az antológia egészében érvényesülő sajátosságok alapján, kiindulópontunk lehet, hogy a gyűjteményes kötet egyik legszembetűnőbb vonása az idill gyakorisága. Nyilván nem véletlenül, hiszen az 1920-as és 1930-es évek fordulóján Babits költészetében is megszaporodik számuk. Ám abban, hogy ilyen általános kedveltségnek örvendett akkoriban, nyilván szerepet játszhatott a szépen kikerekedő világválságból táplálkozó abszurditás-élmény általánossá válása is (aminek művészi hozadékát számos értelmező a Közép- és Kelet-Európábán megjelenő, katasztrofistámk nevezett irányzatban látja). Az egyetemes elbizonytalanodás és kilátástalanság esztétikai ellensúlyát keresték az idill megidézésében, egyfajta aranykori, ősparadicsomi mentsvárként a már nem is prózai, mint inkább drámai valóság ellenében.

Az antológiában helyet kapó Illyés-művek felében játszik meghatározó vagy legalább fontos szólamot valamifajta idillikus helyzet; A ház végén ülök... kezdetű vers egyenesen Arany János Családi körének meghitt hangulatát idézi fel (ahogy szókincsét és ritmusát is). S József Attila két verse közül is az egyik, a Megfáradt ember idillikus létállapotot vetít elénk:

A békességet szétosztja az este, meleg kenyeréből egy karaj vagyok, pihen most az ég is, a nyugodt Marosra s homlokomra kiülnek a csillagok.

Olyan jelenség ez, amely mindkét költő korai, 1920-as évekbeli költészetét jellemzi. Németh László úgy vélte: Illyés tulajdonképpen Füst Milántól kapta örökül, aki