Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 2-4. szám - Veres András: Befejezettség és folyamatszerűség (tanulmány)

Veres András•Tanulmány

23

ként igyekszik felmutatni, a Füst Milán-féle líra időtlenítő gesztusa funkcióját veszti, s alapjaiban kezdi ki Illyés nem egy versének esztétikai hitelét.

Következésképp a Babits tekintélyével szentesített értékpreferencia akár az ellenkezőjébe fordulhat a kései olvasatban. Mintha József Attila két nagyszerű verse a költészet csúcsait ostromolná, míg Illyés Gyula nyolc műve inkább csak valamifajta verses dokumentációja lenne annak, hogy a szerző milyen eltökélt küzdelmet folytat(ott) a maga költészetének folyamatos gyakorlásáért.

Németh László nem csak József Attilával szemben volt kritikusként a kegyetlenségig szigorú. Igen találónak tartom az 1931-ben írt és a Nyugatban publikált Illyésjellemzését, amely minden jóindulata mellett és ellenére igen súlyos megállapításokat tartalmaz: „Verseiből nem annyira a közlenivalót, mint inkább a közlés kényszerét érezzük. (...) Természetben, emberi nyomorúságban, szerelemben csak az örök versindító, versmozgató banalitásokat keresi, s azt se bánja, ha az örök banalitások iránti lelkesedésében az ő egyéni arca veszedelmesen bele is talál mosódni az időtlen költőarcba. Illyés Gyula inkább temperamentum, mint egyéniség. (...) Illyés Gyula, ahogy ma látjuk őt, kissé szétfolyó költő. Mintha nem szorította volna őt eléggé sarokba az élet, túl sok lehetőség feszeng benne, még nem kerítette be az események hajtógyűrűje. Nincs uralkodó indulata, nem szállta meg egy elhatalmasodó eszme.”7

Fölmerül a kérdés: vajon mi tetszhetett Babitsnak Illyés műveiben? Az antológiához írt előszavában - érthető módon - az új költőnemzedék egészéről szól, s egységesnek láttatja azt. Jól érzékeli az avantgárd kifulladását, s azt is, hogy „semmi sincs meszszebb ezektől az új költőktől, mint az előző nemzedék egyéniség-kultusza, a komplikált és túlfinomult egyéni élet kergetése”. Az általános világégés és a nemzeti összeomlás kijózanító hatását voltaképp hasonló módon írja le, mint Kosztolányi Dezső az Ezerkilencszázharminchárom című, József Attilát és kávéházi társaságát megidéző és a maga nemzedékével szembesítő elbeszélésében. Igaz, Babits úgy képzeli: az ifjak távol tartják magukat a kollektív politikai mozgalmaktól, amire azután a következő évtized alaposan rácáfolt - de hát ezt nem láthatta előre. Az új nemzedéket feszítő szociális dühöt viszont nemcsak érzékelte, hanem jónak látta kiemelni: az új líra - mondja Babits - „mélységesen pesszimista vagy naivul és petőfiesen forradalmi, mindenesetre egyszerű (...), puritán és tárgyilagos.”

A Petőfi magyar hangsúlyos verselését és népből fakadó forradalmiságát egyaránt rehabilitáló „új népiességnek” (e terminust Babits is elfogadja) legigazabb képviselőjeként hivatkozik Illyés Gyulára. (Ebben bizonyára szerepet játszott az is, hogy Illyés nemcsak népies volt, hanem művelt is.) Hosszan idézi a Három öreg című epi