Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2-4. szám - Illyés Gyula: Naplójegyzetek
Illyés Gyula • Naplójegyzetek 17 a Vigadó karzatáról jöttem le a lépcsőn. Ez a lépcső kétszárnyú, egymással szemben ereszkedik le, s olvad össze a fele út fordulóján. Nagy távolságból, még a lépcső tetején állva észrevettem, hogy a szemközti lépcső tetején József Attila áll, éppúgy megmerevedve a testtartásban, mint én. Ő is meglátott engem. A baráti érzéseknek is vannak reflexei. Ha hirtelen akadunk össze egy utcasarkon, talán ezek a reflexek lépnek működésbe, s föloldják, amit az észnek bajosabb föloldania. így azonban percek teltek, s az ész is megkapta az időt a maga logikájához, az igazához. Amilyen mértékben a lassan mozgó tömeg egymás közelébe engedett bennünket, olyan mértékben távolodtunk el egymástól. Ő is társasággal távozott, én is, könnyű volt úgy tenni, mintha nem láttuk volna egymást. Igyekszem elkerülni az érzelmek antedatálását. Ő akkor még nem szenvedte el oly sok vonatkozásban salvatori halálát, nem írta meg megrázó müvei mesterdarabjait, s én nem is tudhattam, hogy akár ez, akár az, be fog következni. Szomorúságot, haragot és zavart éreztem. Ma már jól viselem azt a vádat is, amelyről csak én tudom - s talán örökre csak én fogom tudni -, hogy igaztalan. De akkor még egyik jó ismérve volt természetemnek, hogy bárki volt a vádló, egy fürkész oldalpillantás után szinte vele azonosultam: nézzük csak, hátha nála az igazság. Ez csaknem mindig alapjaimig megrázott: én ráztam azokat az alapokat, már értve a gyöngéjükhöz is. Volt már részem addig is támadásban, de ilyenben még nem: ami ilyen megbecsült kéztől származott. Egy Nádas, egy Fodor, egy B. vagy Z. nyálát már szinte gyakorlottan töröltem le, ha elért. Amik később majdnem csontot törtek, Erdélyi ütései akkor még csak a helyet méregették. A Vigadó díszlépcsőjének már egységes részén lefelé haladva, alig néhány méterre attól, akiről egykor azt hittem, hogy egy életre a legjobb fegyvertársam s tán a legjobb barátom lehet, aki a Lehel utcában anyámat még távollétemben is meglátogatta, hogy vele elbeszélgessen, azért voltam keserűen szomorú és tehetetlenségfűtötten ingerült, mert azt éreztem, hogy valami, ami jó lehetett volna, orvosolhatatlanul, egy életre elromolt. Egyszerűbb lett volna a dolog, ha a harag is egyszerű; csak egyirányú. De ismétlem, én még gyengébb minősítésű vádlóimnak is társa tudtam lenni. Hát még olyannak, akit nemcsak jóminőségűnek tudtam, de aki bejáratos is volt a lelkületembe. A vád, a kétkulacsosságé, amit legélesebben nem is ő fogalmazott meg, hogy eszméimben összefolyik a nemzeti és a társadalmi kérdés, a nacionalizmus és a leninizmus, természetesen igaz volt, ma is az.
