Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2-4. szám - Illyés Gyula: Naplójegyzetek
Illyés Gyula • Naplójegyzetek 11 azonosulásért azonosulással fizettek. Az irodalmi életben azonban én lettem a szolga, hovatovább a szolgalelkűség holmi mozgó szobra. Nemcsak a pletyka ábrázolt ennek. Kinyomott betű is, előbb csak itt-ott néhány becsúsztatott sor, aztán rengeteg, erdőnyi. A Puszták népe igazi méltatása a Szép Szó-ban például egy öt-hat oldalas jellemrajzban történt bizonyos Illyepusztairól1 aki minden nyitva felejtett szerkesztőségi hátsó ajtón besündörög, minden kávéházi asztalhoz odatolja a lakájvigyorát, minden politikai szekér lőcsére ráakasztja a helyet foglaló, a kortes tarisznyáját és így tovább. A többire nem emlékszem, a cikkből elég volt az az egy olvasás, a friss. Azóta huszonöt év telt el; az érdeklődő ma tárgyilagosan vizsgálhatja nemcsak a festék anyagát, hanem azt is, igazolódtak-e azok a festékvonások, amelyek Illyepusztai jövendő arculatát is rögzítették. A remek tolira, helyesebben svungra valló hosszú cikk névtelenül jelent meg. Fiatal íróba, aki éppen a szabadságnak az akár magányosan is híven megvívandó harcáért, s nem fitogtatott, de annál elszántabb bátorságért lángol s így keres társakat, hidegebb dárda ritkán repült. Egy karámban nőtt írók csalhatatlanul fölismerik egymás írását félmondatokból is. Nemcsak azt tudtam, ki írta a cikket; azt is, kik vezették kezét, hogy tökéletes legyen a kép a típusnak tekinthető szolgáról. Ma emigrációban vannak. Nem szeretem a vitát, amely olcsó diadalt ígér eleve. De az eltelt évek alatt - hol az én, hol az ő próbáik során - föl-fölmerült bennem: ki volt eredendőbben szolga? Huszonöt év távolságából egy mozzanata fáj idáig e mai napig ennek a régi eseménynek. Minden iskolavégzett magyar ember betéve tudja József Attila Ars poetica című versének ezt a szakaszát: Én túllépek e mai kocsmán az értelemig és tovább józan ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. A szolga itt is én vagyok. Kaptam a figyelmeztetést nem sokkal a vers megjelenése után. De nem a költőtől. Szolga Szolga - mondhatom én magamra, jó légvétellel, szabadon. Mint levetett ruhán, nyújtózva lépek át tüstént láncomon.
