Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 1. szám - N. Horváth Béla: József Attila és a Szép Szó
N. Horváth béla • József Attila és a Szép Szó 65 személyiség autonómiáját párhuzamba állítja a legnagyobb társadalmi közösség, a parasztság jogsérelmével. József Attilát a sorsközössége köti a „törékeny falvakhoz”. A motívumelemzések (Szigeti L. S. 1988., Bókay-Jádi-Stark 1982.) már kimutatták a falvak jelzője („törékeny”) és az anyához kapcsolódó törtség-képzet szemantikai viszonyt, amely révén itt a veszélyeztetettséget applikáló megjelölés a falu állapotmegnevezéséhez kapcsolódott. Nem vitatható, hogy a vers ezen szakaszának pszichoanalitikus utalásokba ágyazódó következtetései kilépnek a politikumból, ám a mű elejéhez visszatérő, az „ütött gyermekként” csendesen morgó levelek és a rájuk lépő „felnőtt balszerencse” konfliktusa a falvak sorsát is értelmezi, ha nem is politikai érvrendszerrel. Mindenesetre az „eleven jog fájáról” lehulló falvak jogfosztottságát ugyanaz az állapotmegjelölés írja le, mint az egyén esetében: a „nyomorult”, a nyomor. A rend és szabadság dialektikájának, egyéni és közösségi jog, érdek társadalmi kapcsolatának kifejtéséhez József Attila először a negatív példát mutatja fel, a társadalmi rend deformálását. Az „Óh, én nem igy képzeltem el a rendet” tagadásait a „lét” és a „nép” társadalmi kategóriák értelmezik. A lét leírását az egyén alattomossága, tehát elvtelensége, lelki, szellemi, autonómiájának elvesztése adja meg, míg a népét a kollektív alattomosság. Aktuálpolitikai vonatkoztatású (Bajcsy-Zsilinszky Endre tarpai választási vereségét előidéző csendőrterror, megvesztegetések, fenyegetések) a „nép” leírása, ám a vers itt nem a néppel sokszor azonosított parasztságról szól, hanem a közösségről, „amely retteg, hogyha választ”. A választott politikai erők, pártok képviselik az egyént a demokráciában. Az egyéni autonómia így kollektivizálódik - természetesen csak a demokratikus társadalomban. Az elnyomorított egyén és kollektívum sorsát hivatott ismét pszichoanalitikus kontextusban értelmezni az „Én nem ilyennek képzeltem a rendet” ismétlésével bevezetett, a gyermek és (idegen) felnőttek öcsödi emlékezetű konfliktusát felnagyító versszak. A gyermek - aki „jó szóra” ugrott volna nyomban - megverettetése, olyan metafora, amely az eredendő jóság kiszolgáltatottságát az eltorzult hatalom agressziójának sugallja kissé analitikus átiratban, de a társadalmi rend analízisébe tökéletesen illeszkedve. A vers zárlata a rend és szabadság politikailag dichotom viszonyában az egyén kötelezettségét szólaltatja meg. Ez pedig a szólás jogával való élés felelőssége. A „jogom van” és az „érett fővel szótlanul kibírnám” közé azonban beiktatódik e jogot és felelősséget korlátozó egyéni megfontolás, illetve itt annak az egyéni magatartásnak az elutasítása, amely minden társadalomban mérlegel a személyes haszon és veszélyeztetettség, a nyíltság, a szólás szabadsága és a hallgatás között. A Levegőt! utolsó szakasza méltán válhatott a diktatórikus rendszerek ellen fellépő - vagy csak arra
