Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 1. szám - N. Horváth Béla: József Attila és a Szép Szó
64 Új Dunatáj • 2006. március A Májussal azonos időben - minden bizonnyal szoros gondolati és keletkezéstörténeti közelségben - íródott a Levegőt! Ez a szimbolikus és mindenféle elnyomó rendszer ellen elementáris erővel szóló vers a költőtől a Rend és szabadság címet kapta, s csak a szerkesztői önkény ruházta fel a politikailag hangzatosabb, ma ismert címmel. Pedig a vers - nem mellőzve politikai aktualitásokat, utalásokat - valóban a rend és szabadság filozófiai értelmezését taglalja. Ez a politikai óda József Attila politikai nézeteinek sajátos, freudiánus színezetében mutat fel alapvető eszmei értékeket. A Levegőt! sorait átjáró freudizmus már nem a társadalomértékeléshez szolgál, hanem a költőt foglalkoztató önelemzés kényszeréről tanúskodik. Azt mondhatni, a gyermek-motívum és a gyermeki szemlélet nem az autokrata, zsarnok, „felnőtt” rendből következik, hanem a vers világába beépülve árnyalja a beszélő valósághoz való viszonyát. Személyesre színezi, s talán - a műfajhoz viszonyítva - túlságosan is. A vers politikai „tartalmát” a liberális eszmék építik fel. Az egyéni szabadságjogok hiánya kezdi azt az értelmezéssort, amely magyarázza mind a természetre kivetített gyanakvást („Fürkészve, körben guggoltak a bokrok / a város peremén”), mind az egyén belső kifosztottság érzését: „hisz védekezni nincsen semmi kedvem, / míg nyomorult vagyok”. A modern elnyomó társadalmak technikai „csodáit” vetíti előre a „nyomorultság” indokaként József Attila, amikor a magánlét titkaiba beférkőzve politikai, gazdasági indokokkal hallgatják le a telefonokat, veszik filmszalagra az ember intimitásait. A polgári társadalom legfontosabb alapértékét, a „privacy”-t sértik a gyakran épp e társadalom nevében fellépő hatalmi apparátusok és azok, amelyek úgymond a közösség nevében korlátozzák vagy lehetetlenítik el e jogot. A költő az egyéni szabadságjogok közül a szólás és a gondolkodás szabadságának megértését emeli ki, hisz értelmezésében az emberi lét szubsztanciáit ezek a princípiumok jelentik. Különösen szemléletesen érzékelteti az elembertelenedett bürokrácia jelképének, az aktának és az álmodozás szabadságának, határtalanságának ellentétével az egyén ellehetetlenítését: nemcsak az kutatják, rögzítik idegenek, hogy az ember miről mit gondol, hanem azt is, hogy ezen gondolatok, „álmok” kihez jutnak el. Az egyén magánlétének ilyen „kollektivizálása” vezet a totalitárius rendszerek lényegéhez: a személyiség személyességétől való megfosztásához, s a teljes kiszolgáltatottsághoz: „És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, / előkotorni az a kartotékot, / mely jogom sérti meg.” A jogsértést azonban nemcsak az egyén, a polgári társadalom alanya szempontjából panaszolja a költő. A közösség következik, s némiképp meglepő módon, a falvak közössége. Persze csak a népi-urbánus konfliktus kijelölte szemlélet számára lehet meghökkentő az a szoros kapcsolat, amely a liberális értékrend alapegységét, a
