Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2006 / 1. szám - Fried István: Márai Sándor Julian Greenről

Fried István • Márai Sándor Julien Greenről

57

rögzítette, részint ellenőrizte; Márai francia irodalmi olvasmányai és erőfeszítése egy új magyar regényalakzat létrehozására párhuzamosan futnak.

Jól demonstrálható ez a francia szerzők naplóiról szóló naplóföljegyzésekben. Márainak ugyanis 1943-tól kezdve, előbb a belső, majd 1948-tól a külső emigrációban a napló lett igazi műfaja. Terjedelmes naplókba jegyezte föl utazási, kulturális és személyes „élményeit”, csakhogy ezek a naplók nem folyamatos történet-elbeszélések, hanem töredékek, pontosabban szólva: egymás mellé rakott mozaik-kövek, amelyek nem történetegésszé állnak össze, hanem elsősorban egy önmaga helyét kereső és nem lelő individuális szubjektumot mutatnak be. Olyat, aki személyes sorsában, az emigrációban jellegzetes léthelyzetet prezentál; akinek kultúrában-léte egyben védekezés a nemcsak a kultúrában, hanem a világban elhatalmasodó válságtudattal és a válsággal szemben is. Olyan írót állít elénk Márainak 1943 és 1989 között vezetett naplója, akit a történelmi körülmények elválasztottak az empirikus olvasótól, s aki ennek ellenére egy olyan reménybeli olvasónak (és nem az íróasztalfióknak) ír, aki felfogja üzenetét, aki legalábbis megértéssel kíséri sorsának alakulását. Márai naplóival nem meggyőzni akar, hanem körülírni a túlélés formáit. S minthogy - miként 1946/47-es európai útjáról szóló könyvének címe tanúsítja - „Európa elrablása”10 az európai lényegként számon tartott fausti ember csődje, az európai kultúrkör visszazáródása önmagába, Márai ennek ellenében hitet tesz a kultúra múltja mellett, és érdeklődéssel szemléli az alakuló jövendőt. Ebben a naplóírási cselekvéssorban szintén francia szerzők naplóit nem szűnő érdeklődéssel olvassa és kommentálja. Ami a külső formát illeti, Márai naplói a Greenével vethetők egybe, és az ő naplóira reagálva állapítja meg:

„Green panaszkodik naplójában: úgy érzi, mintha kihallgatná valaki magánbeszédét most, mikor tudja, hogy naplójának egyes részei nyomtatásban megjelennek. (...) mindig a nyilvánosságnak írunk.”11

Amikor Márai lejegyzi e sorokat, még nem zárult le előtte a hazai nyilvánosság, csupán némileg korlátozódott. E megjegyzése azonban időszerű maradt emigrációjára is; amiként Green gondosan megszerkesztette naplójegyzeteit, úgy Márai is: tőmondatait, hirtelen ötleteit a későbbiekben dolgozta át úgy, hogy azok összefüggő szöveggé, közölhetőekké váljanak. Tette ezt akkor is, amikor még e szövegeknek nem volt kiadója. Párbeszéde azonban csak látszólag önmagával folytatott beszélgetés.

Olvasóként hozta létre a maga dialógus-szituációját, állandóan reflektált olvasmányaira. Naplóiban olykor végigkísérhetjük, mint változik véleménye olvasmányairól, láthatjuk: amint előrehalad például Green regényeiben, naplóiban (idevonatkozó följegyzésekre még az 1950-es években is ráakadhatunk12), hol egyetértőleg, hol el-