Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 1. szám - Fried István: Márai Sándor Julian Greenről
56 Új Dunatáj • 2006. március gó „sajátosságai” immár végképpen lehetetlenné teszik egy XIX. századi értelemben felfogott realizmus érvényesítését. Talán érdemes egy hosszabb idézettel megismerkedni: „Green megcsinálta a lehetetlent: vegyítette a két vegyíthetetlen anyagot, az álmot és a valóságot. A világ nemcsak az, ami látszik, ami ízlelhető és szagolható, tapintható belőle, hanem azok az erők és indulatok is, melyeknek szándékából és gomolygásából a valóság látomása összesűrűsödik. Ebben az álomban csakugyan élnek és meghalnak az emberek, s ebben az életben az álom finom, holdfényszínű fátyla borítja a bűnügyi idézéseket kézbesítő törvényszolga nyolcvankilós alakját is. Nagyon szép könyv. Olyan, mintha elutazna az ember valahová, egy országba, ahol nagyon meleg van, és soha nem süt a nap.” Nem szabadulhatok meg a gyanútól, hogy Márai valójában annak a könyvnek alaprajzát vázolja föl, amelyet maga szeretne megírni, illetőleg amelynek megírásával maga kísérletezett pályája első felében. Ugyanakkor ez a fajta „ars poetica” kijelöli azokat a Márainak fontos szerzőket, akik ugyan egy másik irodalmi világba tartoznak, de akik a XX. századi létezésre kérdezés módját illetőleg mégis rokoníthatók, akik írásaival (nem bizonyosan a tematikával) közösséget lehet vállalni, s akik művészetének közvetítése (adott esetben a magyar irodalom számára) hasznosnak bizonyulhat. Az az általános magyar irodalmi érdeklődés, amely a francia neokatolikus irányzat adaptálásában nyilatkozott meg, a magyar regény egy, az 1930-as években jelentékenynek mutatkozó hiányát jelezte egyben. Ugyanis az a típusú francia kisvárosi-családi történeteket elbeszélő mű változataiban ugyan jelen volt a magyar irodalomban, abban a formájában, amiként Mauriac vagy Green megalkotta, jórészt hiányzott. Ugyancsak tanulságosnak ígérkezett az a narrációs stratégia, amely az erős realista-naturalista hagyományokkal rendelkező francia regénytörténet olyan fordulatát eredményezte, amelynek során e realista-naturalista hagyomány tematizálása egyben e hagyomány szétírásához vezetett. Márai valamiképpen hasonlóra vállalkozott az 1930-as esztendőkben, és törekvéseit erősítendő ismerkedett a kortársi angol és francia regényekkel. Természetesen válogatása (az angol nyelvű irodalomból Virginia Woolf és Joyce), a franciából az említetteken kívül a leginkább Proust, majd Duhamel, Gide, Giraudoux és Montherlant, szuverén kritikusra vall, aki 1923-1928 közötti párizsi tartózkodása, majd az 1930-as esztendőkben tett viszonylag gyakori látogatása során a helyszínen nyomozott (nem annyira a követhető minták, mint inkább) a narrációs stratégiák után; szembesülni akart mindazzal, ami a francia (és az angol) irodalomban történik. Greenről közölt írásaiban saját érdeklődését, saját narrációs elképzeléseit részint
