Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 1. szám - Fried István: Márai Sándor Julian Greenről
Fried István • Márai Sándor Julien Greenről 53 Fried István MÁRAI SÁNDOR JULIEN GREENRŐL A németes műveltségű Márai Sándor az 1920-as éveket Párizsban töltötte, és „párizsi tudósító”-ként magyar és német lapokba írt a francia politika, művészet, irodalom eseményeiről. Megismerkedése a kortárs francia irodalommal azonban nem kizárólag újságírói érdeklődésének tulajdonítható, hanem párhuzamos azzal a folyamattal, amelynek során fokozatosan távolodik el a német expresszionizmustól, és részint magyar irodalmi hagyományokba kapcsolódva, részint az angol és a francia irodalom újabb fejleményeivel ismerkedve „klasszicizálja” a maga avantgárdját, illetőleg kialakítja saját narrációs stratégiáját. Ennek szerves része a XIX-XX. század fordulóján diagnosztizált nyelv- és személyiségválság prózai megformálhatóságának regényi kísérlete, amely számot vet a polgári létforma válságával, és az idegenség egyetemessé válásának leírását kísérli meg. Ebben a folyamatban (amely az 1940-es esztendőkig Márai Sándor regényeinek főtémája) fordul a kortárs francia regények felé, és e regények szubjektum-felfogása, időszerkezete, téridős elképzelése gondolkodtatja el, mindezt szembesítvén a magyar irodalom felől érkező impulzusokkal. Két tényezőt szükséges itt kiemelni: 1. Márai nem látszik reagálni a francia szürrealizmusra, a német expresszionizmus és annak forrásvidéke (Nietzsche filozófiája, illetőleg Freud pszichoanalízise) eltéríti az automatikus írástól, ellenben az osztrák-magyar századforduló művészeti kezdeményeivel rokonítja. 2. Minthogy Márainak a polgári világban érzékelt bomlási folyamat személyes érdekeltségű témája, mindenekelőtt azokat a műveket értelmezi a ráismerés gesztusaival, amelyek a kis térbe szorított konfliktusok „modellszerűség”-ét képesek prezentálni, lett légyen szó családi tűzfészkekről, kisvárosi történetekről, a családból, a kisvárosból kitörni akaró, eltorzuló indulatokról, a fiatalabb nemzedék morbid játékokba meneküléséről. A följebb vázolt témakörök jelzik, kik azok a francia írók, akiknek a magyar olvasóhoz közvetítését Márai az 1920-as esztendőktől folyamatosan vállalta. Ehhez annyit kell hozzátenni, amennyi Márai számára fontosnak tetszhetett: a látszólag a realista regényhagyományba kapcsolódó irodalom miként képes levetni a maga „realista” kötöttségeit, s a felszíni történések mögé tekintve, mint tudja a személyiség kommunikációs kérdéseinek csődjét megjeleníteni. Kiegészítésül jegyzem meg, hogy bár Márai újságcikkeiben, esszéiben, tanulmányaiban, 1943-tól vezetett naplóiban sűrűn bukkanunk Francois Mauriac, Julien Green, Paul Claudel nevének, műveinek em-
