Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2006 / 1. szám - Fried István: Márai Sándor Julian Greenről

54

Űj Dunatáj • 2006. március

Ütésére, azok értelmezésére, tudomásul véve vallási elkötelezettségüket, mégsem a katolikus irodalmi irányzat képviselőiként foglalkozik velük. Annak ellenére nem, hogy a két világháború között, a leginkább talán az 1930-as esztendőkben a magyar irodalomban is felerősödik a neokatolikus irodalom iránti érdeklődés. 1935-ben Just Béla könyvet ad ki a modern francia katolikus irodalomról1, Gyergyai Albert áttekinti a „mai” francia regény történetét 1936-tal bezárólag2, 1937-ben Budapesten olyan doktori disszertáció lát napvilágot, amely a Márait is foglalkoztató regénytárgy francia irodalmi alakváltozatait prezentálja3. A család válságának kérdése egyben az egyetemessé váló egzisztenciális krízis jelződése, s ennek megvilágítását találja meg mind a kutatás, mind Márai Sándor önértelmező olvasása többek között Julien Green regényeiben. A Magyarországon tanító Francois Gachot már 1927-ben bemutatta Julien Greent4, és 1943-ban Debrecenben disszertáció készült róla5. Ebben a keretben természetesnek hat, ha Márai önnön alkotói problémáival küszködve, figyelemmel kíséri Green pályáját, regényeire folyamatosan reflektál, s a történetmondás XX. századi dilemmáit szembesíti az általa megrajzolt Green-portrékkal. (Itt jegyzem meg, hogy az első magyarul kiadott Green-regény, az Adrienne címen megjelentetett Adrienne Mesurat évszáma: 1931.)

Márainak Greenről publikált esszéiből, újságcikkeiből kitetszik, hogy, noha többnyire egy-egy regény olvasásáról számol be, ismeri az életművet, s ami a leginkább foglalkoztatja, az az írásmód, amely a felszíni és a mély struktúra egymással ellentétes érzékeltetéséből adódik. 1931-ben adja közre Márai, mit hisz a Leviathan című regényjellegzetességének6. Hosszan írja körül a francia kisvárost, amelynek légkörében játszódik a cselekmény, e szempontból „kivételes értéku’-nek minősíti a regényt. Az ábrázolt tárgyiasságok „klinikai kórképeként szemlélhetők, ezért szólhatunk „francia kisváros-betegség”-ről. A végkövetkeztetés: „Hangulata tragikus és kegyetlen. Minden, amit nem a történelmi korok felejtettek itt műemlékekben, vagy a természet ajándékozott, sivár és báj nélküli.” Amivel nem egy romantikus nézőpontot igazol a kritikus, hanem pusztán megkülönbözteti egymástól az embertől független meg az embertől függő létezést. A történelmi és a természeti megalkotottságok lezártságával szemben az ember létrehozta „viszonyok” mégsem nyitottságukkal, hanem önmaguk ellen fordulásukkal tűnnek ki, így olyan tragikus egzisztencia megtestesülései, amelyek tragédiája létbe vetettségükben keresendő. Márai talán közelebb gondolja Greent az egzisztencializmushoz, mint ahogy manapság látjuk, a bűnnek egyetemessége éppen a kisváros beszűkített terében növeszti meg a kisszerű jellemek cselekvését.

1934-ből való a Le visionnaire ismertetése7. Ebben Márai határozott mozdulattal választja el Green regényét a naturalista epikától, jóllehet a kritikust csábítaná a natu-