Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2006 / 1. szám - Töttős Gábor: Miért és hogyan szerette Mészöly Miklós Szekszárdot?

38

Új Dunatáj • 2006. március

megőrizni, a fogékonyaknak értékként fölmutatni, de egyszersmind intimitásában csupán a benső beavatottak számára hozzáférhetővé tenni egyszerre akarja. Ebbe a meghitt féltésbe burkolja szellemi ajándékát, amit hívhatunk szeretetnek is. Ebből kívánunk néhány jellegzetes motívumot és mesterségbeli megoldást - olykor talán a megfejtés lehetséges igényével - felvillantani.

*

Az 1970-es, 1980-as évek prózájában szinte távoli népi ihletésként tükrözi a mészölyi mű alkotója hangulatát. Férfias szeretettel öleli magához a tájat, ha története elején bizakodik: „Napok óta esett a hó. A patakok mély üregeket vájtak a süppedős takaró alá, a réteket nyulak, kóbor kutyák lábnyomai szelték keresztül-kasul, s valami láthatatlan, jelenségek mögé bújó élet bizonyosságáról adtak hírt; a tájnak ez az önkéntelen családiassága enyhítette magányosságukat.”2 Szinte ugyanez a hely fordul át ellenkező jelentésbe, ha az értelmetlenség alapérzése hatja át: „S talán, ha kialszom magam a Duna-parton, felejtem azt a hodályürességet, amit mindig látni véltem, bárhol voltam is; s ahol valami rettenetes iszonyatot követtünk el valamennyien, hiába hallgattunk róla.”3

Dimbes-dombos szülőföldjére szeret hazajönni: „ahol karónak vágják az akácfát, ahol szurdiknak mondják a dombok árkát”4, csoda-e, ha kedves hőse a szőlőhegy aljában, úgy kora tavasz tájt, egy nap megjelent, és beköltözött az üres csőszkunyhóba; nappal végigjárta a szurdikokat, minden kis nyiladékba bekukkantott, a maradék hó alól előkotorta az avart, néha órákig elbíbelődött egy-egy ilyen apró kupaccal. Sokan azt mondták rá, hogy zenebonás, széllel bélelt, - hát csak mondják, én tudom, milyen volt”.5 Példaszerű, hogy egy látszólag hasonló, valójában mégis idegen tájra mi mindent nem fog rá: „Somogy belső vidéke, a dombok és völgyek kietlenül bensőséges harapófogója, ahol lápos rétek és erdők labirintusában a tatárok ugyanúgy tüzet raktak éjszaka, mint a janicsárok, az észak-olaszországi zsoldosok, az osztrák csendőrök, a német és a szovjet csapatok katonái - a táj, ahová a vicinálisunk indulni készült, mindig is isten háta mögöttinek számított. A marhák itt születnek két fejjel, gyilkolni kizárólag késsel gyilkoltak, s a lápos réteken nőtt egy fekete fű, mely többnapos nemi gerjedelmet okozott.”6 Bizony, Jókai sem írhatta volna szebben a Nepean-szigetbenl

Csakhogy Mészölynél a táj magához ölelése nem az esztétikai élmény kategóriájába tartozik, hanem a lelki rengeteg része. Ha ettől idegen, akkor még a Petőfi leírta „csodállak, ámde nem szeretlek” is távol áll tőle, kendőzetlenül megkeresi az elutasítás lehetőségeit. Ha azonban sajátjának érzi a tájat és a várost, valósággal elárasztja a tényeket és a magánmitológiát mesterien ötvöző történetekkel. Ennek kétségtelenül