Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 1. szám - Töttős Gábor: Miért és hogyan szerette Mészöly Miklós Szekszárdot?
Töttős Gábor • Miért és hogyan szerette Mészöly Miklós Szekszárdot? 37 Töttős Gábor MIÉRTÉSHOGYANSZERETTEMÉSZÖLYMIKLÓSSZEKSZÁRDOT? Mélységesen megértem azt, aki úgy gondolja: ilyen banális kérdést talán nem is illik föltenni, ha egy alkotó szülővárosához való viszonyát vizsgáljuk. Tolna megye székhelye látszólag csupa olyan irodalmárt termett, akit a fiúnak kijáró szeretettel ölelhetett keblére. Garaynak egy rossz szava nem volt, ráadásul kitalálta a bikavér szót, mintegy hódolatul, Babits Mihály lírájának számos kiváló darabja reszketteti örömteli szeretetét, s ha a Halálfiaival szerzett is néhány rosszalló fejcsóválást, a város szellemi elitje mindenkoron feltétlenül fejet hajtott előtte. Miért ne lenne tehát természetes, hogy az itt született, gimnáziumig itt iskolázott, a háború után ide visszajött, kisgazdapárti újságot szerkesztő, első novelláit, meséit, regényeit itt író Mészöly Miklós szeresse Szekszárdot? A kérdés azonban mégsem költői, mert az 1930-as évek liberális örökségét közvetítő magas kultúrája és az ezzel egyidejű gemenci szabadságélmény a háború személyes megpróbáltatásaiba is torkollik, az 1948-ig megélt új szabadság már családi tragédiákkal terhes, az 1950-es évek nyomasztó magányának pedig a Porkoláb-völgyi remete-létben kell kihordania szellemi gyermekeit. Ezután, a látszólagos elszakadás idején meg kell élnie a tűrt kategória gyötrelmeit, s végül az 1980-as évek alkonyán a gyermekkor színhelyének megrontását is, ahogy erről a noteszlapjaira rótt sorok tanúskodnak: „Hallom, hogy megfáradt politikusaink gyakorta ültek a gemenci rezervátum mélyén, ölükben hűséges gondolatvadászó puskájukkal, várva a kapitális megvilágosodást. (...) Sokszor rágondolok erre, hiszen ez az erdő volt az otthonom, gyerekkorom, álmok paradicsoma, ahol a szomszéd gátőrház gyümölcsösében minden termő fa még ma is apám gondoskodó és tervező keze nyomát őrzi. Ha tudtam volna, hogy ilyen közérdekű megvilágosodások színtere lesz, talán csakugyan elgyengülök egy nagylelkű pillanatomban, s elárulom néhány kapitális szokott rejtekhelyét.”1 Korántsem olyan egyszerű tehát a szeretet, mint amilyennek látszik, s bizony ez alól nem teljességében kivétel még az utolsó évtized sem, kezdve a díszpolgárrá avatást követő pillanattal... Egy író szeretete - különösen igaz Mészöly Miklósra - sohasem olyan egyszerű, ahogyan azt a maga természetességével képzelnénk. Könnyű volt Garaynak, aki sorra vehette a környék romantikus legendáit, kora és alkata is kedvezett a lineáris mesélésnek. De hogyan írhatja meg a XX. század második felének prózaművésze a vibráló feszültséget, miként őrizheti meg álmait, vágyait, gondolatait? Külön nehézséget ad munkájának, hogy alakjait és történeteit nem kiszolgáltatni, hanem egyéni ízeiben