Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2006 / 1. szám - N. Tóth Anikó: Áttételes személyesség

N. Tóth Anikó • Áttételes személyesség

27

Emlékezetes intertextuális megoldással él Mészöly a Fakó foszlányok nagy esők évadján c. elbeszélésében, amikor egy (nem fiktív) naplórészletet használ fel (apró módosításokkal) narratív elemként; az archaikus nyelv nem csupán a jelöletlen idézetben dolgozik, hanem kiveti hálóját az elbeszélés többi részére is. Kétféle fokalizációt működtet itt is: az eseményeket belülről láttató szemtanú narrátor szólal meg a naplórészletben; a többi szöveghelyen külső pozícióból számol be a narrátor elsősorban a tudatban lejátszódó folyamatokról - vagyis megfigyelőként és átélőként (értelmezőként) egyszerre kívül is, belül is áll. A nyelvi megformáltságban azonban nincs olyan éles eltérés a két nézőpont működése esetében, mint a Filmbéli alapszöveg és a beágyazódó intertextusok viszonyában.

Az önfeltáró műfajok utalásként a kései prózában bukkannak elő leginkább. A Wimbledoni jácint kötet azonos című novellájában pl. Dienes Valéria filozófusnő önéletírása idéződik meg - a krónikás-narrátor hangsúlyozottan zárójeles kiegészítéseként (ami lehetőséget ad arra is, hogy a narrátor szerepe krónikásként jelölődjön ki). Fontosnak tűnő tény, hogy hétköznapi jelentéktelenség kapcsán kerül szóba, nem pedig sorsfordító eseményről vagy eszméről tudósít. Az ugyanebben a kötetben szereplő Oh, ehe bella nőtte! c. novellában szintén megemlítődik egy emlékirat, az előzőtől kifejtettebben, többszörös irodalmi utalásrendszerben: a narrátor útikalandja közben megismerkedik egy ír lánnyal, aki Laetitia Pilkington leszármazottjának tekinti magát. Laetitia Jonathan Swift szolgálója volt, tehát az emlékirataiban rögzített történések érintkeznek az író életeseményeivel. A narrátor az emlékirat referenciáját nem sokkal alább Virginia Woolf nevével hitelesíti. A pille magánya egyik notesz-lapján olvasható ennek szöveg-előzménye, tanulságos lezárással: „Laetitia Pikington írja Emlékirataiban (Virginia Woolf közli) - hogy Swift sosem nevetett, nevetés helyett beszívta az orcáit. Ennek a befelé mozdulásnak az elemzése megfelelő beleérző talentummal: a mű értelmezésének új rétegeit bonthatná ki’.’4 [Kiemelések az eredetiben]. (A név hangsorának eltérése lehet akár véletlen elírás, sajtóhiba is.) Az emlékirat tehát bizonyos értelemben olvassa egyrészt a woolfi tudatfolyam-technikát, másrészt a swifti gesztus(ok)on át a műve(ke)t is.

A Pannon töredék megemlékezik Marc Aurel görög feljegyzéseiről, melyeket a beszély színterével azonos pannon tájakon készített bölcseleti önvallomásához. Ugyancsak személyes feljegyzések közelében említődik, a főhős (nyilvánvalóan fiktív) levélszövege mellett, melytől szintén nem idegen a filozofálgatás. Kimondatlanul is a történelmi idő és a magánidő egymásba csúszása, illetve könyörtelen pergése adja a tematikus hasonlóságot. A konfesszió és a levél mellé felsorakozik még a napló mű