Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2006 / 4. szám - Töttős Gábor: A másik Bezerédj István

Töttős Gábor • A másik Bezerédj István

51

Mintha a saját történetét követné ez az elemzés. A kezdet kezdetén ott éktelenkedik „az érték között számba vett sivatag”, melynek „legföljebb vadak dicsérik gazdálkodási rendszerét, mely az ő érdekükben látszik felállítva lenni”. Amíg a föld nagyságát és birtokát egyenlőnek veszik hasznával, nem zajlik más, mint tőkepazarlás, hiszen megbomlott a „földbirtok és mívelő közti arány”. Hosszú az út a gondolatig, hogy „a munkás ember földbirtokot is szerezhessen”, mert ezzel alacsonyabb színvonalú tevékenysége helyett „édes hazánk állapotának előmozdításában is lélekemelő részt vehetne”.

Bezerédj igen türelmes elemző: nem söpri le a legképtelenebb ellenvetéseket sem, hanem inkább érvel, bizonyít, beláttat. Mikor arról szól, hogy a „földbeni telhetetlenség” mellett sokan azért ellenzik pusztáik benépesítését, mert akkor osztozniuk kellene mással a föld javain, mint valami önző kisgyermeket oktatja földesúr kortársait. Ez az osztozás „szükség és kénytelenség”, ráadásul a javak egy részét meg sem termelheti a pusztára telepített gazdák híján, ahonnét lakó nélkül bármit el is orozhatnak. A föld nagy területének bírhatási vágya nem más, mint irigység és zsugoriság, a telepítés elmulasztása pedig „antisocialis” elvből ered: van, aki akkor sem tesz másokért, ha ezt „önmaga rövidsége, s tehát áldozat nélkül” megtehetné.

Újszerű gondolkodásra vall, hogy a rossz számolás miatti elmulasztott gyarapodását „szemlélni a legszomorúbb”, mert „a nemzeti tőkének ama roppant részére nézve történik, mely jó anyaföldünkben fekszik”, s ez a tulajdon jogaival, de egyszersmind kötelességeivel „pusztai birtokosainak hív és okos kezelésére van bízva”. Ebben persze maró gúny rejlik, akárcsak egy későbbi ponton, amikor a puszták tulajdonosainak érvét hangoztatja: majd akkor telepítenek, ha földjük értéke megnő. Ezt talán a csillagoktól várják - nevetteti ki őket Bezerédj -, de addig is elvesztik a haszonvételt és a kamatot, ráadásul „a hűségükre és okosságukra bízott nemzeti tőke egy igen nevezetes részének ilyen kezelése miatt” rossz sáfárkodással vádolhatok. Fontos alapelv, előremutató elgondolás, hogy „a tulajdonnak élésmód a közérdekkel ellentétbe ne álljon”. Igaz ugyan, nincs paragrafus a hanyag földesúr ellen, de ezt majd a közteherviselés és a mindenki számára kötelező adózás törvénye meg fogja változtatni. (Ehhez a korabeli szerkesztő azt a megjegyzést fűzte, hogy a tunya jobbágyot ki lehet becsültetni telkéből, de ennek nyomán „azon kérdés áll élőnkbe: vajon a puszták földje kevésbé nemzeti tőke, mint a jobbágytelek?” Az elmaradt haszon „közveszteség”, „csak a körül forog a nehéz kérdés: miképp kelljen a bajon segíteni?”)

Az sem mindegy, milyen formában népesíti be a földesúr a pusztát. A mostani cseléd, robotos, napszámos „minden egyenes és személyes érdek nélkül dolgozik”, „csak megerőltetését kerüli”, mert ezzel ruháját, szerszámát kevésbé használja el. Még