Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2006 / 1. szám - Polcz Alaine: Jelentés újabb egerekről (naplórészletek)

Polcz Alaine • Jelentés újbb egerekről

19

A fürdőszoba közepén valami tekereg. Egy állat. Bogárnak óriási, ilyen nagy bogarak nincsenek. Hernyónak is túl széles, túl vastag, túl nagy. Milyen állat lehet? Láthatólag vergődik. Madárnak nem madár. Fölé hajolok, nem tudom fölismerni. Valami szörnyűséget érzek. Egyáltalában hogy kerül a fürdőszobába? Minden ablak, ajtó csukva van, hiszen esős az idő, hideg van.

Szemüveget teszek, föléje hajolok: újszülött, emlős, négy lába van. Vergődik, nem tud talpra állni. Döbbenet fog el. S valami iszonyat is. Végre szemétlapátra veszem. Egy egérfióka. Nem tudom mekkorák az egerek, mikor születnek, de ez szokatlanul nagy. Látszik a színén, rózsaszínűek a végtagjai, hogy újszülött. Hogy került ide?

Nem tehetek mást, leengedem a vécén. Vagy képzelem, vagy valóban kicsi síró hangot ad? Kétszer leengedem a vizet és iszonyodom. De mit csináljak? Nem szoptathatom, nem etethetem cumival. Szaporítani az egereket? Miklós írása üt belém: „Jelentés öt egérről.” Visszamegyek a fürdőszobába, igyekszem a padlót fölmosni. Gyorsan levetkőzöm, bebújok az ágyamba.

Ez a lakás, amely eddig úgy védett, most úgy érzem, valahol védtelen. Ilyen állatok bejöhetnek bárhol és itt szaporodnak? Védtelen vagyok én is.

Mikor nagyon fiatal voltam, lenn voltunk Miklóssal Szigligeten. Még tele szerelemmel. Ott akkor sok egér volt, egyszer a vállamig érő hajamba az egyik bebújt egy pillanatra menekülés közben. Kicsi volt. De a kicsi egerek szürkék, ez meg rózsaszín. Hiszen ismerem milyen kedvesek a növendék egerek.

Folyton látom ezt.

Akkor nevettem. S mondtam Miklósnak: „Nézd, most szaladt el”. Rég volt.

Egyedül vagyok az egész házban, tudom. Megint végig veszem: az első emelet lakója nincs otthon. Éváék elköltöztek, a földszinten az irodák bezárva, a mellettem lévő lakás üres, mert Mónikáék elutaztak. Most itt fekszem egyedül. Valamit olvasok. Majd eloltom a villanyt. Elalszom.

Csengetnek. Azt hiszem, hogy álmodom. Éjfél után ki csöngethet? Újabb csöngetés. A kapucsengő kegyetlenül ordítva berreg bele az éjszakai csöndbe. Odamegyek, fölveszem a kagylót, egy rekedtes hang. Nem értem.

Leteszem, visszabújok az ágyamba. Megint csöngetnek. Te jóisten, a nő, gondolom. Fölveszem ismét a kaputelefont. Valamit mond, nem értem. Biztos ő az.

Most már nagyon rossz. Ott bolyong a hideg esőben, nincs hova menjen, nem engedhetem be - mert félek. Az elmebetegektől ugyan nem félek. De most, itt? Tudom, hogy bármikor törni, zúzni kezdhet. Nekem támadhat. Átdobhatja magát a korláton, a teraszon. Bármihez hozzányúlhat. Hozzám nyúlhat. Teljesen érdektelen. De mégis dührohamában micsoda szörnyűségeket tudnak csinálni a tárgyakkal. Gyáva