Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 4. szám - Panyi Zita: Novella (D. úr)
Panyi Zita • D. úr 13 Az amúgy is dúlt kedélyek csak tovább borzolódtak, mikor D. urat újfent szóba hozta a társaság egy bizonyos tagja. Balvégzetű véletlen, hogy e merénylet elkövetője pontosan aznap értesült felvételéről az íróakadémiára, egyben A caviidák domesztikációjáról publikált hetvenoldalas hobbimunkája aranylegyezős lett az amatőr tudományos szemlén, hogy a kampányjelleggel lázongó, örökkön kamaszkorát élő, abszint után vágyakozó színészzseni aznap pottyant le piedesztáljáról egy nála húsz évvel üdébb, színházirendező-szakos lány szemében, slusszpoénként pediglen a macskája fölzabálta a tanyai cseresznyefa alá állított rozsdás kádba telepített két pontyot, s hogy a harmadik személy aznap tökéletesen érdektelen volt a másik kettőnek szőke, homlokába hulló, zsíros hajával, titokzatos hallgatásnak misztifikált butaságával, amint gyáván, vigyorba hunyorítva értekezik a bolygóközi terek és egyéb mágneses erővonalak alkotta, szellemi-esztétikai alapokon nyugvó lehetőségekről, s ezzel egyetemben képtelen különválasztani az ember gyarlóságát tákolmányaitól. Ily dilemmák és szenvedélyek nyüzsögtek hát a füstös kis asztal fölött, amikre a szerencsétlen fölemlegetés folytán visító gegként tottyant rá D. úr izgő-mozgó elviselhetetlen személyisége. A színészzseni kiváló analitikával sajna pontosan fölmérte, D. úr esetében, úgy tűnik, ennyi bőven elég, máris fölbolydul a rend. Ha legalább oda lehetne mondogatni annak a szakadatlan dolgával bíbelődő állatnak! Istenem, csak egyetlen egyszer úgy igazán! De nem, D. úr változatlan, jó kedélynek örvendve teszi a dolgát, robotol, esténként nekiáll futkorászni, még tisztességes testedzésnek sem lehet nevezni, amit művel, ő mégis elégedett magával, aztán csekély rendszerességgel ugyan, ám a helyből távolugrást is szokta gyakorolni, ezzel szabadulva napi felgyülemlett energiáitól, közben persze föl sem ötlik benne az elfeledett olimpiai szám oltárán végzett ilyetén áldozás dicső nagyszerűsége. D. urat bezzeg nem nyomorítják gúzsba mindenféle alacsonyabbrendűségi érzések, mezei alapigazságnak éli meg, hogy feje búbja jó tíz centikkel lejjebb van a körülötte élő emberekénél, ó, így is körbeajnározzák őt a nők, hiszen milyen édes és szórakoztató... Most tehát itt ez a lány, fél órája jártatja a pirosra kent száját, összevissza játszik velük, ők meg bedőlnek, mert bizony rendkívüli félelmes-bűvölő értelemmel olvas a mögöttes térben és dimenziókban, jól esik elhinni neki, hogy a világ középpontjában éldegélnek, egy olyan világéban, amelynek légkörét be nem fejezett, meg nem valósított, halogatott műveik szelleme színezi... Ugyan mitől bátorodott így neki ez a kis liba? Igaza van Dudikának, nem kéne úgy biztatni a szaros fiatalokat... Hogy harapta volna le a nyelvét ezzel az átkozott D. úrral! Szüljön inkább, ne büszkélkedjen az izzadt tenyerében agyongyűrögetett felvételi értesítőjével.
