Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 1. szám - Polcz Alaine: Jelentés újabb egerekről (naplórészletek)
18 Űj Dunatáj • 2006. március előtt. Már előzőleg rossz érzésem volt: nem megyek gyalog, mert félek. Pedig nem szoktam félni, sokszor járok erre késő este is. Még sétálni is lemegyek. Nem akartam, hogy elkísérjen ez az asszony. De hát a busszal jövök. Már ez is gyávaságnak számított, hogy busszal jöttem, mert jólesett volna még mozogni. De rossz érzések telepedtek rám. Leszállók a buszról, nem indít, nem indít. Hallom a vitát, aztán hogy valaki leszáll, és elindul utánam. A busz elmegy. Átvágok mindjárt a túlsó oldalra, jön a nyomomban. Hallom a lépteit. Megyek, már a Barabás villánál járok, érzem, hogy követ. Egy lélek sincs rajtunk kívül az utcán. Gondolom, jobb szembenézni. Megfordulok. Nálamnál alacsonyabb, sovány, fekete nő, vékony fehér blúzban, átázva. Zavaros, üres tekintet - kétségbeesés van benne. Tétovaság. Indulat. Rossz haj, suta mozgás. Nem tud rendesen beszélni. Elmebeteg, vagy agyműtött. Veleszületett fogyatékossága is van. Nézzük egymást. Azt mondja a Barabás villára: „Kolostor; kolostor”. Lassan értem meg, hogy a kolostor szót mondja, olyan rosszul ejti a szavakat. Intek, hogy nem. Elindulunk. Egész szorosan jön a nyomomban. Láthatólag védelmet keres. Mit csináljak vele? Ha mentőket hívom, milyen alapon? Csak úgy nem visznek el egy embert. Én döntöm el, hogy elmebeteg? Láthatólag nem tudja, hogy hova menjen, és mit keres. El kellene kísérjem a János Kórházba és ott átadnom. Nem fogja átvenni a portás. Végre mentőötletem támad, mondom, hogy menjen egyenesen, és itt előttünk, ahol fény van, egy kicsit föl kell menni. Háromszor elmondom, mutatom, ott, ott. Mint a kolostor olyan, de nem az. Kórház. (Ez az érsebészet. Miklóst is először ide hozták a mentők a halála előtt.) Mintha megértené, elindul, arra gondolok, hogy az Érsebészeten, ha egyedül lép be, a portás kénytelen az ügyeletes orvost hívni, az pedig kihívhatja a mentőket, vagy elhelyezi éjszakára. Várok, látom, hogy elindul előttem. Megy lassan, tétován. Várok. Egyrészt, hogy ne lássa hova lépek be, miközben nagyon szégyellem magam. Nem jó szó, hogy szégyellem, rossz, nagyon rossz érzés a tehetetlenségem. A gyávaságom, a kényelemkeresésem, az öregségem. Az egész, minden. Látom, hogy megy, megy, visszafordulok, elérem a kaput, gyorsan benyomom a kódot. Belépek, becsukom magam mögött. Jövök át a gyönyörű kerten, föl a szőnyeges lépcsőházon, képek a falon, virágok az ablakban. Védett, meleg. Persze, van lépcsőházi kapukód is. Nyit, záródik utánam. Nyitom az ajtómat, zárom. Leveszem a kabátom. Belépek a fürdőszobába levetkőzni.
