Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2006 / 1. szám - Polcz Alaine: Jelentés újabb egerekről (naplórészletek)

16

Üj Dunatáj • 2006. március

Zsófi barátnőm jött haza Magyarországra Svédországból. Fölhív telefonon, hogy el akar köszönni, búcsúzkodni, találkozni még egyszer, de neki is kevés az ideje, nekem is kevés. Megbeszéljük, hogy Réz Palinál találkozunk - ott jönnek össze a barátai, beszélgetni, búcsúzni.

Csöndesebb, kicsit meghízott, emiatt alacsonyabbnak tűnik. Utoljára nagyon jó találkozásunk volt Magyarországon. A fia idegbeteg. Bezárkózva él és fest. Senkit se enged be a lakásába, csak fest. Az anyját se. Mielőtt bezárkózott, még lefordította az „Asszony a fronton” című könyvemet svédre.

Zsófi mondta azt: „A depresszió ellen nem árt, ha egy macska dorombol az ember hasán.”

Azt is, hogy: „Svédül beszélek, magyarul álmodom.”

Első találkozásunk különös volt. Vízaknáról utaztam Kolozsvárra, Miklós bácsi temetéséről, mínusz 16 fok után jött egy éjszakai, erős eső, és reggelre mindent csillogó jégpáncél borított. Leállt a közlekedés. A vonattal valahogy beérkeztünk, de nem járt se busz, se autó. Az emberek álldogáltak tétován, összefagyva, s nem mertek gyalog elindulni. Megbénult a város.

Velem volt az a vastag harisnya, amit hajnalban Vízaknán kaptam. Ha az ember a csizmája orrára húzza, akkor csúszkálva bár, de tud járni a jégen. így valahogy elbotorkáltam Sárdiékig. Ott találtam rá Zsófira. Éppen sütötte Sárdiné haját mikor beléptem, rám nézett, és fordítva fogta meg hajsütő vasat. Megégette a tenyerét. Fölkiáltott, és nagyot káromkodott. Ez volt az első találkozás.

Aztán egyfelé mentünk haza, csúszkálva, kapaszkodva a kerítésekbe, házperemekbe, lihegve, meg-megállva, elhasalva, egymást fölsegítve. Beszélgetve. Ezalatt barátságot kötöttünk egy életre.

Múltak az évek, ha jött Magyarországra, mindig hívott. Most társasági beszélgetés alakult ki - kicsit restellem magamat, mert jókedvű, feldobott voltam. Próbáltam szót adni neki, de ő hallgatag volt. A hangulat másfelé vitt, Réz Pali igazi mesélő, színes, szellemes. Nem búcsúzkodtunk. Szórakoztunk.

Aztán úgy terveztük Zsófival, hogy beülünk a McDonalds-ba, de csukva volt. Másik közeli vendéglőbe, az is csukva. Hétköznap éjfél körül minden zárva.

Nagyon erős, hideg szél fújt. Zsófival caplattunk az utcán. Egy szembe jövő fiatal lány megállította: „Asszonyom, papucs van a lábán” Zsófi simán veszi: „Nem vettem észre, hogy nem húztam cipőt”, és megyünk tovább a szemerkélő esőben.

Dühöngve csap ránk a szél. Úgy döntünk, hogy villamossal megyünk haza a Moszkva térig, és onnan ő tovább, valahol a 61-es vonalán lakik. De nagyon bizonytalan, láthatólag fél. Elmondja, hogy utoljára jött, már nem vállalja a repülőutat.