Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 2-3. szám - Nagy Janka Teodóra: Nagy Janka Teodóra recenziói (Hogy ne csupán térkép legyen a táj...; A szociális gondoskodás hagyományai a bukovinai székelyek körében; Kajtár István: Bevezetés a jogi kultúrtörténetbe; Lukács László-Ambrus Lajos-L.Simon László: édes szőlő, tüzes bor/süsse Weintraub, feueriger Wein)
Nagy Janka Teodóra • ??? 89 meghalt, eltemettetéséről a család, illetve a fogadott gyermek volt köteles gondoskodni, miként a megtartandó torról is. Az özvegyek viszonylag nagy számú csoportját jelentették a hadikfalvi közösségnek. Özvegynek az számított, aki férjét vagy feleségét elveszítette. Egy visszaemlékező szerint az özvegyeknek az volt a legnehezebb, „hogy azokat a gondokat, amiket házastársával közösen viselt, ezután nincs kivel megosztaniAz özvegyek életkor szerint két csoportra bonthatók: a fiatal vagy „aktív korú”, egyes visszaemlékezők szerint 30-35 éves özvegyekre és az idősebb korosztályra. Az első korcsoport esetében a közösség fennmaradása szempontjából szinte szükségszerű volt a gyors újraházasodás. A férfinak a háztartás vezetéséhez, a kisgyermekek felneveléséhez volt szüksége segítségre, az asszonynak pedig a föld megműveléséhez. Talán ez a kettősség magyarázza, hogy két gyászidőt is említettek adatközlőink, a 6 hetet és az 1 évet. Fiatal özvegyek esetében többször is szóba került, hogy alig telt el a hat hét, az özvegyember újra megnősült, mert kellett az új asszony a házhoz. Az özvegyek új házasságába a család nem szólhatott bele. A gyermek az új szülőt is apának, illetve anyának szólította. A vagyonos özvegyeknek könnyebb volt az újraházasodás, s az özvegyemberek gyakrabban megtették, mint az asszonyok. Az özvegyek az új házasságkötés során nem kötöttek házassági szerződést, mert a vagyon közös lett. A gyerekek is egyformán örököltek. Ha ezt nem akarták, akkor csak „együtt éltek”. Ha egy özvegyasszony nem ment újra férjhez, a rokonság, a testvérek, az unokatestvérek segítettek a föld megművelésében, vagy a nagyobbacska gyermekek. Az özvegyekkel szemben nem voltak különösebb megkötések a gyász idején, de nem nézték jó szemmel, ha bálba ment, vagy társaságban nevetgélt. A gyermekek és az öregek mellett további szociális gondoskodásra szoruló csoportokat is megvizsgáltunk, melyek közül a koldusokat kell kiemelni. Hadikfalván szegénynek az számított, akinek nem volt földje, de volt háza. Azt viszont, akinek semmije sem volt, vagy mert valamilyen ok miatt nem akart, vagy nem tudott dolgozni, koldusnak tartották. Hadikfalván falubeli koldus nem volt. A szomszédos román falvakból jártak át koldulni öreg vagy felnőtt beteg, illetve fogyatékos emberek. Egyedül, vagy gyermek kísérővel érkeztek. Vállukon egy zsákkal betértek a házakhoz, s ott kenyeret, lisztet, pityókát, sajtot, tojást, vagy egy tál meleg ételt kaptak. A koldusnak minden háznál kellett adni valamit, akármilyen szegények voltak is, s nemcsak sajnálatból, hanem a hitük miatt. A koldusnak nem kellett semmit tennie a neki juttatott adomány ellenében, de volt olyan, aki ha tudott, dolgozott érte valamit. Amit kapott, megköszönni tartozott: „Isten fizesse meg". A koldusokat nem ítélték el, inkább sajnálták. Nem tettek
