Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 2-3. szám - Propszt Eszter: Az életintegráció igénye Balogh Róbert "Schvab" műveiben
Propszt Eszter • Az életintegráció igénye... 77 kert első fája, tudója mindennek, jónak és rossznak, ismerője földnek, víznek, tűznek és levegőnek. Ismerője napnak, ismerője szélnek, ismerője örömnek s próbának. Ismerője várakozásnak, ismerője adakozásnak, elfogadásnak, ismerője az örök tudásnak. Csak álltam ott, még inkább lebegtem, tényleg almafaként, s a szavaktól éreztem, miként zsendülnek ujjaimból ágak, ágakból rügyek, miként bomlik virágba minden rügy, halványszín, puha szirmaim csiklandták a napsugarak, körbedönögtek a méhek. (SCHL 92) A látogató már a „paradicsomi” élmény előtt is felismeri, hogy a hárítás hibás, ill. elégtelen lelki stratégia: „Mindig, mindenhol velem marad ez a ház, pedig igyekeztem elfelejteni. [...] Elrejthetem, takargathatom, el is feledkezhetem róla, akkor is velem marad.” (SCHL 90). Utolsó szavai, melyekkel az élményre is reflektál: „Kiértünk a faluból, igen, megyünk, ha nem is haza, de innen el. Nincs nekem itt már dolgom semmi.” (SCHL 93). Az utolsó mondat két egymással szembenálló értelmezést is megenged. Az egyik, hogy a látogató nem von le következtetéseket az élményből további életére vonatkozólag, és elhárítja a „paradicsomi” élményt - függetlenül attól, hogy tudja, a hárítás nem vezet eredményre. A másik, hogy „itt” már azért nincs semmi dolga, mert felismerte, hogy a ház (és azzal az almafa) mindig vele lesz, azaz mentális stabilitásának erősítésére bármikor és bárhol felidézhető. A látogató lehetséges magatartásmódjai az olvasó lehetséges magatartásmódjai. A látogató kábulata összefüggésbe hozható az olvasás „szelíd narkózisával”,10 mind a látogató, mind az olvasó „imaginációs játékban” vesznek részt, és mindkettejük számára szabad a döntés, hogy a „játékot” „kábulatnak” tekintik, és elutasítják, vagy módszernek tekintik, és mentális terápiaként alkalmazzák mentális stabilitásuk erősítésére - hiszen a játékban folyó szimbólumképzés tudatos és tudattalan kiegyensúlyozására, a pszichén belül fellépő ellentétek összebékítésére és újraegyesítésére törekszik. Az, hogy az Álmoskönyv az elbeszélteket álomszerű köztes állapotban rögzíti, nem csak az individuális olvasási aktust illetően lényeges, nem csak az individuálpszichológia szempontjából, hanem a szociálpszichológiáéból is. Az Álmoskönyv szociális esemény jellegét ölti, ha figyelembe veszzük, hogy ez az álomszerű köztes állapot, mely - mint az eddig elmondottakból kiderül - a tudattalan megnyilatkozása és elfedése is egyben, szociális kompromisszumot céloz. Az Álmoskönyv megtör ugyanis egy tabut, a „schvab” közösség némaságát, a hallgatást az elszenvedett traumákról, a leírhatatlanság és a megbeszélhetetlenség csendjét. A néma közösség számára a hallgatás, úgy tűnik, az elszenvedett, kimondhatatlan fájdalom adekvát kifejeződése, mely egyben folytonos emlékezést is jelent a
