Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2006 / 2-3. szám - Propszt Eszter: Az életintegráció igénye Balogh Róbert "Schvab" műveiben

76

Üj DUNATÁJ • 2006. SZEPTEMBER

energiákat, amelyek ezeket a feszültségeket elnyomni, elfojtani segítettek. Az olvasónak felkínáltatik az önmagára ismerés lehetősége, ugyanakkor az olvasottak egzisztenciálisan semmire sem kötelezik. A mű életintegrációjáról tehát az olvasó dönt.

Az olvasó lehetséges magatartásmódjait, a befogadás lehetséges módozatait az Álmoskönyv megteremti egyik figurájának, a látogatónak az alakjában.

A látogató meséje egy kitelepített magyarországi látogatásáról tudósít. Szeretném megjegyezni, hogy a hazalátogatók érzelmi „határjárásáról” korábban a magyarországi német irodalomban nem beszéltek olyan bátorsággal és nyíltsággal, mint Balogh:

Először tértem haza Németországból. Lehetett volna már régebben is, de nem mertem, valami mindig visszatartott. [...] Mindig elhessegettem a múltam, féltem a szembesüléstől [...]. Félek, ha feltörnek az emlékek, sírnom kell. [...] Ötven éve nem énekeltem ilyesmit, hogy „Édesalma, édesalma, érik a kertemben, / erre jönne szép leányka, szólj, várjon meg engem”. Ötven évig tartott elfelejteni az egészet, s egy pillanatig, amíg előjött valami érzés, és most fojtogat. [...] [...] én meg, nem értem, miért, de arcon csókoltam mindenkit, aki az utamba esett, és sírtam. Nem a meghatódástól, nem tudom, miért. (SCHL 86)

Azért sír, mert tudattalanjának zsilipét átszakítja a felhalmozódott nyomás.

A hazalátogató, akiben a hivatalos ünneplés visszatetszést kelt, elmegy, és megkeresi régi házukat, ahol kábulat vesz rajta erőt. Ebben az állapotban különös dolgot él meg, megtapasztalja a mentális stabilitás élményét: kábulatában feloldódik az a kínzónak megélt köztes állapot, mely a mű többi szereplőjét is gyötri, s melyben a térbeli megosztottság a személyiség meghasonlottságát reprezentálja, a kozmikusán hontalan látogató kozmikus fává változik, s kozmikus faként összeköti az eget és a földet, melyek a műben egyébként mindig egymástól elválasztva jelennek meg:

[A cigarettát] A számba dugták, mélyen beleszippantottam, és ahogy átjárt a füst, úgy nőtt meg a férfi, úgy nőtt bennem a várakozás, csak hallgattam, a parazsat bámultam, nem hiányzott semmi. A házra gondoltam. Nem is igazán a házra. A kertre. Minden kiszáradt fára. Leginkább egy almára.- Jól gondoltad, testvérem! Állj fel, lábujjaddal túrj le a földbe, hatolj a göröngyök közé, íme a gyökered, szívjad magadba az éltető vizet, karjaid nyújtsad az ég felé, emeljed fel a fejed, ne csüggedj el, légy büszke, íme a te dicső koronád, hét ágad nyúl az ég felé, rád az éltető nap itt ragyog. S lábad, derekad tartsad egyenest, hogy ég és föld között megállj, hogy ég és föld között legyen kapocs, ahhoz kelletik törzse a fának. Mert mostantól te fa vagy, almafa. A Paradicsom