Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 2-3. szám - Szilágyi Miklós: Wosinsky Mór
68 Új Dunatáj • 2006. szeptember letes előadási mód azok számára is izgalmas olvasmánnyá teszi ennek a vidéki, de korántsem vidékies „nagy álomnak” a megvalósításáról hűségesen beszámoló krónikát, akik ismerhetik a korábbi múzeumtörténeti tanulmányokba belefoglalt előzményeket. Wosinsky neolitikum-kutatásait értékelő Zalai-Gaál István, valamint a bronzkorral és vaskorral kapcsolatos eredményeit áttekintő Torma István azt tűzte célul, hogy az őskor-kutatás „hajnalán” megfogalmazott, s évtizedekig - megszüntetve megőrződés dialektikája szerint: mindmáig - orientáló hatású megállapításokat és megsejtéseket a ma elfogadott nézetekkel egybeevetve értelmezze. Dolgozataik tehát annak is kiváló példái, hogy érvelésük leglényegére figyelve érthetik meg a „laikusok” egy különös paradoxon tartalmát: a ma archeológusa „már korszerűtlenek azok az ásatási módszerek”, „hiányos a dokumentáció”, az „újabb hazai és külföldi ásatási eredmények fényében ma már/évtizedek óta tarthatatlan ez vagy az az álláspont” tartalmú megjegyzésekkel tűzdeli tele tudománytörténeti elemzését, mégis a klasszikust: a meghaladhatatlanul tökéletest tiszteli a nagy elődben. Megtanulhatják tehát a nem-szakkutatók, ez ugyanis a tudomány művelői számára evidencia, hogy azok voltak egykoron leginkább a régészettudomány jövőjét alapozó eredmények, melyek a leginkább inspiráltak a „meghaladásra”: az érdemi kritikára! Ebből a nézőpontból értékelődnek igen sokra - amint az V. Péterfi Zsuzsanna, illetve Ódor János Gábor dolgozataiból kitetszik - Wosinskinak római kori és népvándorláskori kutatásai is. E korszakokkal ugyanis csak Tolna vármegye története az őskortól a honfoglalásig című, a millennium évében megjelent megye-monográfia vonatkozó fejezetei érdekében foglalkozott, tehát a szó szoros értelmében csupán „megszondázta” a megye földjét, rendszeres ásatásokat alig folytatott, mégis az ő révén múzeumba került leletek és a zseniális ráérzések miatt megkerülhetetlenül fontosak az ő kezdeményezései. K. Németh András viszont arra figyelmeztet, hogy bizony vannak a Wosinsky-hagyatéknak máig nem értékelt, tehát a folyamatos kutatásokat sajnálatosan nem orientáló részletei: az a megye falvaiba szétküldött kérdőív, mely a megye-monográfia érdekében a régészeti lelőhelyek felderítését célozta, a magyar középkor régészeti emlékeire is rákérdezett - talán még ma is ellenőrizhető eredménnyel. Balázs Kovács Sándor azt dokumentálja lefegyverző következetességgel, hogy miképpen szervezett és mozgósított az éppen „nagykorúsodó” néprajztudománynak a lokális önismeret szempontjából kivételesen nagy jelentőségét azonnal felismerő, s a múzeumi tudományok közé azt beemelő Wosinsky Mór a „komplexnek” elgondolt Tolnavármegyei Múzeum néprajzi gyűjteményének megalapozása érdekében. Nem
