Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 2-3. szám - Agárdi Péter: Fejtő Ferenc és a József Attila-centenárium
Agárdi Péter • Fejtő Ferenc és a József Attila-centenárium 35 mánynál jóval tágabb igényű - sok szempontból kultusztörténeti profilú - munkát követel, de hadd utaljak több, máris publikus összegezésre,2 amelyek szempontjait természetesen magam is hasznosítottam. Fejtő József Attila-írásai a 30-AS évektől a századfordulóig Az 1930-as években, a költő életében és halála után Fejtő hat önálló írást szentelt József Attilának, s emellett számos összefoglaló irodalmi esszéjében, vitacikkében hivatkozik rá. Értékelő említésére először 1934-ben egy baloldali esztétikai vitában kerül sor, amikor a szocialista költészetről és egy rossz költőről értekezik a kolozsvári Korunk Gaál Gábor szerkesztette hasábjain, még álnéven.3 Igaza van Tverdota Györgynek, aki az egyik centenáriumi Fejtő-válogatás4 előszavában „József Attila első igazi felfedezői” közé sorolja a költőnél pár évvel fiatalabb publicistát, s külön is méltatja Fejtő ugyanitt újraközölt 1935-ös Medvetánc-tanulmányát,5 lévén „az első olyan írás, amely kilép a recenzió kereteiből, s a költőről az őt megillető terjedelemben, alapossággal és rendszerességgel készít portrét és pályarajzot”. Jóllehet a személyes kapcsolatnak, a barátságnak és a lényegi világnézeti-politikai közösségvállalásnak van szerepe ebben a literátori elkötelezettségben, döntőnek mégis a kritikusi értékfelismerő érzékenységet, továbbá a magas színvonalú elméleti, esztétikai gondolkodást, valamint az ennek révén kihordott absztrakciók gyakorlatias alkalmazási képességét tekintem. A több nyelven tájékozódó, modern világirodalmi olvasottságú Fejtő a korabeli progresszív marxista esztétikai gondolkodás - ezen belül a Marx fiatalkori szövegeit is elemző, koncepcióját rekonstruáló és továbbgondoló Lukács György - nyitott teóriáit önállóan fölhasználva tudta „megoldani” a világnézeti ihlet és a „tiszta” poétikum viszonyának dilemmáit. Ez az újító irodalomfelfogás ezért volt képes lírailag hitelesített szocialista művészetként, tehát egyetemes rangú költészetként méltatni József Attila művét. S belehelyezni a költőt az Ady utáni magyar irodalom folyamatába, a „személyiségközpontú romantikát” követő „modern realizmus”, „új klasszicizmus” periódusába. Tette ezt szemben azokkal a baloldaliszektás nézetekkel, amelyek a „proletkult” vagy a „tendencia” bűvöletében éltek, de azokkal az önelvű vagy Fart pour lart esztétikákkal is szembehelyezkedve, amelyek számára viszont kölönc, úgymond romboló hatású, antiesztétikai nehezék a versekbe épülő minden közvetlen társadalmi-érzelmi-politikai élmény. Véleményem szerint tehát a kortárs Fejtő-írások elsősorban elméleti fedezetű értékfelismerésükkel tűntek ki a korabeli József Attila-recepcióból. Ha történetileg értékeljük a fiatal Fejtő 70 év után is maradandó korai teljesítményét, akkor a kritika lényegadó kettős feladatának maradéktalan teljesülését méltathatjuk benne: „a normatív értékelés és az értékelő
