Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2006 / 1. szám - Méhes Károly: Novellák (Bármikor bejöhet; Az utolsó vendég)

10

Űj Dunatáj • 2006. március

Menü, Lóri bácsi, a menüé a jövő!, örvendezett Lali úr, és kijárta a szakhatóságoknál, hogy a volt sufniból és raktárból egy kis konyhát alakíthasson ki, ahol a napi két menüt le lehetett főzni. Egyenleves, aztán ilyen bigyó rizzsel, olyan izé krokettal, mert azt most komálják.

Lóri bácsi épp csak egy kanálnyit ízlelt meg. Fiam, hol van ebből a tárkony?, ilyeneket kérdezett. Ült a sarokban, felemelt kézzel köszöntött mindenkit, aki jött, aki ment. Kollégám, legyen üdvözölve!, rikoltotta, a parola elől nehéz volt kitérni. Ha csodálkozó szemet merésztett valaki, felvonta a vállát. No mi van, te nem ember vagy? Ha igen, akkor meg kollégák vagyunk, cseszed. Lali úr oda-odasúgta, hogy Lóri bá, nyughasson már, de ő csak széttárta a kezét. Emberi szó, édes fiam, az az igazi táplálék, anélkül cseszheted.

A díszzsebkendős a kopasz fukszossal kedd délelőtt jött be. Mi büdöset kotyvasztunk ma, főnök? így, ennyit kérdezett csak. A szotyimagot a pult mögé köpte. Lali úr megmarkolta a mosogató szélét. Egy tuti szép kávéház lenne itt végig az utcafronton..., veszed? Nem illesz a koncepcióba. De semmi gond. Elvégre barátilag dumcsizunk. Korrektül megegyezünk, ahogy úriemberek között szokás. Fizetve lesz, te mész, mi jövünk. Ennyi a történet.

Lali úr egy szót tudott csak kinyögni. Nem. Ezt viszont sokszor mondta egymás után. Nem, nem, nem, nem.

Jó, bólintott a díszzsebkendős. Lehet úgy is. Akkor nem lesz fizetve. A fukszos átnyúlt a pult fölött, a tenyerébe markolta Lali úr fél arcát, mintha le akarná tépni róla bőrt. Drága főnököm..., mosolygott a díszzsebkendős. Hát szép dolog ez? Ugye, hogy nem. A fukszos az ujjai között tekerni kezdte Lali úr fél fejét. Bizony csúnya dolog ez, bólogatott lassan a díszzsebkenős.

Aztán elkomorult az arca.

Lóri bácsi állt mögötte, és egy rugós bicskát szorított a nyaki ütőeréhez.

Bocsika, Pávián papa, tudod, itt én vagyok az utolsó, aki emlékszik rá, hogy ezt a kocsmát valaha Késes Rózsának hívták. Kitalálod, mért? Szerintem sejted te azt. Hát azért.

És a bicska hegyét óvatosan húzni kezdte a simára beretvált bőrön. Aztán így álltak négyesben, kimerevítve. Mintha itt és most ért volna véget az a keserű-vidám mese, ami a Késes Rózsa történetét beszéli el.

Odakintről szirénázás hallatszott. Vajon mi lehetett az, egy mentőautó, vagy esetleg erre száguldott volna a miniszterelnök kocsioszlopa?