Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Kabdebó Lóránt: A nyugati gondolkozás "hézagai"-ról (József Attila: "Költőnk és Kora")

88

Üj Dunatáj • 2005. március

Ha mindezt kiterjesztem - mint javasolta maga Schrödinger is - a poétikában is megjelenő „hézagokra” („die Lücken”), ezzel tudatosíthatom mindazt, amelyet Goethe már a maga gyakorlatában, és az általa „világirodalomnak” nevezett mezőben valaha megfigyelt. Ugyanakkor olyan tendenciákkal is szembesülhetek, amelyek a huszadik század folyamán a vallási ökumenének is alkotó elemei.

A magyar poétikában is megjelenik - a hangsúlyossá váló „hézagokat” kiegészítendő - a keleti gondolkozásmód adaptációja, méghozzá a nagy költészet szintjén: az idézett József Attila és Weöres Sándor mellett Szabó Lőrinc (1900-1957) életművében. Prózánkban pedig Szentkuthy Miklós (1908-1988) kapcsolódik tájékozódásával a keleti világ gondolkozásmódjához, a Szent Orpheus Breviáriuma című - egész életművét keresztülfolyó - esszésorozatának egyik kötetét, az ironikus című Europa Minori éppen a keleti kultúrkör befogadásának szánva. Nem hinném, hogy mindez irodalmi divat lett volna, esetleg valamilyen tematikai-dekoratív kiegészítés, talán alkalmanként az apadó ihlet pótlására keresett tematika, sokkal inkább az európai gondolkozás alakulásának igénye által kiváltott poétikailag is érvényes igény jelentkezése.

Számomra a tizenkilencedik-huszadik századi modernség megnyilatkozási formái éppen a nyugati gondolkozásban megjelenő „hézagok” tudatosulásának fázisait jelentik. 1. A monologikus jelleg a szöveg egyértelmű végigmondásának, a kompozíció megalkotottságának igényével jelentkezik; az ember és világa értelmezésében fellépő zavarok leírása a hagyományos európai kauzális gondolkozás módozatainak segítségével. (Magyar irodalmi példával élve: Babits Mihály [1883-1941] költő és eszszéíró világirodalmi számvetésének - bárha Goethe világirodalom-fogalmából indul ki - tudatosan leszűkítve Az európai irodalom története címet adja.) 2. Az irodalomtörténet során a legtöbb szövegben, minden időben jelenlévő dialogikus jelleget a szerzők preferáltan kezdik alkalmazni. Szövegeikben szembeállítják a grammatikát és a kauzális logikát. A műalkotásban ezáltal a grammatikailag rigorózusan megalkotott szöveg önmaga ítélet-jellegét kérdőjelezi meg. Ad absurdum: egyazon szövegen belül egyszerre jelenik meg állítás és annak a kétségbe vonása. Ez feleltethető meg a Schrödinger által jelzett „hézagok”-at felmutató határhelyzetnek: az embert és világát felmérő hagyományos európai gondolkozásmód megoldatlanságainak tudatosítása. Párhuzamosan jelenik meg mind a természettudományos, mind a poétikai gondolkozásban. Sámuel Becket címadásával metaforikusán szólva: Fin de partié. 3. Ennek feloldásaként jelentkeznek a szintetizáló jellegre való különféle poétikai törekvések. Céljuk a gondolkozásmód „dialogikus” határhelyzetéről való elmozdulás megszervezése, a „hézag”-ok kitöltésére alkalmazható módozatok felkutatása. A személyiség