Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Kabdebó Lóránt: A nyugati gondolkozás "hézagai"-ról (József Attila: "Költőnk és Kora")
KaBDEBÓ LÓRáNT • A NYUGATI GONDOLKOZÁS „HÉZAGAI”-RÓL 89 feloldhatatlanként feltűnő válságának felmutatása ellenében a személytelenségben való feloldódás lehetőségeinek feltalálása. A tragikussal szemben az elégikus szerkezet megszerkesztése. Ennek a dialogikus és szintetizáló jellegzetességnek a párbeszédét Gottfried Benn és T. S. Eliot költészetének elkülönbözésével jellemezhetem. Bárha az általam vázolt három jelleg elméletileg külön-külön leírható, történetileg mégsem határolható el egymástól, önálló irodalomtörténeti korszakolásuk szerintem nem jelölhető. Jellemzésükre annyit jegyezhetek meg, hogy egymást irreverzibilisen feltételező kategóriákként jelennek meg a tizenkilencedik-huszadik századi modernség történetében. Ennek a sémának két epizódja azután karakteresen elkülönült. Az avant-garde, amely a monologikus és a dialogikus jelleg átmenetét kísérletezi ki olyan monumentális alkotásokban, mint - a szinte egyidőben keletkező - Transzszibériai próza, a Prufrock, a Mauberlay vagy a Margita, illetőleg - egy évtizeddel később - Aló meghal a madarak kirepülnek. És a posztmodern, amely a szintetizáló jelleg ad absurdum való végiggondolása, az alkotónak szerkesztővé való átminősülése által, a szövegek egymást kiegészítő, opponáló illetőleg értelmetlenül egymásra meredésének folyamatát szervezi a gyönyörszerzés megvalósulásává. Szememben az így felvázolható tizenkilencedik-huszadik századi modernséget a lírában a legkiforrottabban Ezra Pound képviseli. Ugyanakkor az általa megvalósított szintézis alakulásában - mint minden kor esetében - a korszak költészete tudatosan is - de még inkább öntudatlanul, sőt nem egyszer a költőtársak kifejezett ellenszenve ellenére - összemunkált. Schrödinger ötlete mentén figyeltem fel olyan poétikai megoldásokra, amelyek összeolvashatóak a tudós fizikus kérdésfeltevésével, egyben pedig a magam poétikai rendjében határesetet jeleznek, a modernség dialogikus jellegének felmutatásával tendálnak a szintetizáló jelleg megformáltsága felé. Megjegyezve természetesen, hogy korok és nézőpontok bármikor átrendezhetik a viszonyítási szempontokat, új kérdező horizontokat nyithatnak, ennek megfelelően másfajta olvasási - és ebből következően: összeolvasási - trendeket kanonizálhatnak. Ugyanakkor Szabó Lőrinc szavával én is elmondhatom: „ha itt és most és én tekintem: / így forognak a csillagok!”15 Behatolás a „hézagba". Feltételezésem szerint a modernség dialogikus jellegének, az ok-okozati felfogásmódnak drasztikus opponálását József Attila egyik utolsó verse, a „Költőnk és kora” jeleníti meg (megjelent a költő által szerkesztett folyóirat 1937 októberi számában). A kortárs európai irodalomban létrejött azon költeményekkel tudom együtt olvasni, amelyek a dialogikus jelleget opponáló és felülíró szintetizáló jelleget alakítják ki poétikájukban.
