Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Bókay Antal: Szerelem analitika
48 Új Dunatáj • 2005. március külvilág felmérésére irányulnak, hanem a belső realitásra, a benső preverbális megfogalmazhatatlan indulatai, trendjei válhatnak tárgyává, a megértésre hivatott személy pedig „bús fejével” a melankolikus reakció jelenlétét jelzi. A látszólag referenciális intenciójú, szó szerinti költői kérdés tartalma, a megismerés lehetőségének felvetése eleve reménytelen, hiszen az érvek ismeretlenek és a megismerő szubjektum pozíciója (hisz bús) sem megfelelő. Tovább bonyolítja az értelmet a második sor erőteljes alliterációja, a „bús... bizton birni” sorozata, mely a prózai kérdést, a szimbolikus tiszta működését ezzel a hangi-materiális, hipogrammatikus gesztussal egy meghatározhatatlan, de elfelejthetetlen, kihagyhatatlan háttérre irányítja. Az episztemológiai távolságtartást, az ismeret bizonyosságát egyértelműen veszélyezteti minden ilyen figurában, preszemantikai, preszimbolikus ritmus, jelenlét. 1928 végére poétikai értelemben világossá válik, hogy az organikus tárgyiasságra, a szerelem artikuláló és integráló hatalmára épülő szelf nem képes központi, magyarázó elvként kielégítően működni. Az egység, az identitás kiképződése helyett egyre inkább a belső sokféleség, valamiféle zavar válik domináns erővé. Ennek egyik legszebb megfogalmazása az Óh szív! Nyugodj!. Mindezekből következően a poétikai értelemben meghatározó és kikerülhetetlen szelf értelmezése, felépítése, a Tiszta szívvel ürességének betöltése másfelől kell hogy megtörténjen. 1928-ig azonban József Attila költői kiteljesedése, önteremtése, a szelf kialakítása a szerelem mentén történt. A mindenkori cél az volt, hogy egy átfogó metaforikus konstrukció, a szeretetben születő én mentén minden magyarázhatóvá váljon. A szerelem ilyen szelf-metafora szerepét azonban minduntalan keresztülhúzta az allegorizálódás, a többnyire népi emblémakincs használata, amely az egyébként nyitott metaforát mindig zárja, megnyugtató régi értelmet ad a szónak, és halványabbá teszi a rajta egyébként folytonosan áttetsző (Kristeva értelmében vett) szemiotikáit. A szerelem-én metafora stabilitása kapcsán a másik nagy veszély a narrativizálódás, mely a lényegi reprezentáció, egy szubjektív állapot látszólagos állandósága mellé egy történetet, a különbség mellé az elcsúszást, az azonosság mellé a változást helyezi. A szerelem-veszélyek harmadik típusa egy olyan élmény poétikai megformálása, amely később meghatározó jelentőségű lesz József Attila költészetében. Ez a melankólia, mely a szelf szempontjából a szerelem ellentéte, olyan ellentéte, mely a szerelem hiányán, kínzó távollétén keresztül teremt ént, épít sorsot, tervez életet és halált. A József Attila-i szerelemben érdekes módon nincs erotika, a test mint tárgy persze jelen van (pl. Klárisok), de a vágy kifinomult, áttételes és egészen más jellegű, mint a például Szabó Lőrinc költészetében. A szerelem lényege József Attilánál a gyengédség, mely a behatolással ellentétben inkább ölelés, mely a szenvedély impul-
