Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Bókay Antal: Szerelem analitika
Bókay Antal • Szerelem analitika - József Attila 1928-BAN 47 Ez a vers már eleve szerelem narratíva, a szerelem megszakadásának története. Az első szakasz a múlt, a tények szövege, a második a vágy és a jövő projekciója. A poétikai stratégia realisztikusnak tűnik, de ha alaposabban olvassuk a verset, különös, ellentmondásos, sőt értelmetlen szavak, képek rejlenek benne, olyanok, amelyeket az olvasás közben szeretünk átugorni, nem észrevenni. Itt is meglehetősen pontos szerkesztéssel találkozunk, de a szerkezet nem terjed ki az egész versre, a két szakasz eltérő jellegű. Az első két sor majdnem prózai módon jelenti be, hogy csak játékszere volt az általa szeretett nőnek. A további öt sor szól a széliről, arról, akit a szerelem egyszerre létrehozott és hiánya miatt nem hozott létre. A lényeg itt is prózai, „nem leltem nagyobb szeretőt” és a „nem leltem másik szenvedőt” párhuzamos soraiban rejlik. Az ezekhez kapcsolódó elemek már poétikusak, metaforikusak, de mind tartalmazza a hiányt, a fogyó, az eltört, a gyenge minőségét. A második szakasz első egysége (első négy sora) egyetlen különös kép a „kis csorba bögréjét ... két kezébe fogja” mentén alakul (ez a kép a mama kapcsán tér kétszer is szó szerint vissza). Különössége az, hogy aligha lehet elkülöníteni, hogy ki a cselekvő, a szerelmes férfi, a tőle elváló lány, esetleg Isten. A sorok értelmesen olvashatók, ha szétválasztjuk őket. Mondhatja, hogy „Nagyon kell, most hát Isten óvja”, mondhatja azt is, hogy „kis csorba bögréjét majd féltvén lét kezébe fogja”, meg azt is, hogy „szivem érte bánattal fizet”. A vers azonban nem ezt a lírai realizmus mentén történő építkezést követi, és a képek így abszurd viszonyba kerülnek. A metaforikus képszerkezet logikájának lerombolása a „szivem” szó áthelyezésének következménye. Ugyancsak alternatív üzenetű a rímes szavak anagrammatikus kapcsolódása, a „szeretőt-szenvedőt” az első szakaszban, és különösképpen a „szivem-izen-szeliden” sor a másodikban. Az első sor a melankóliát, a második pedig a gyengédséget, a József Attila-i szerelem két alapvető modalitását jelzi. A Ringató\al kimutatható párhuzam többek között éppen ebben a záró, szeretettel teli lemondásban és soha el nem válásban rejlik. Bár ebben a versben már semmi lehetőség sincs a szerelemre (még másnak történő átadására sem), mégis megmarad, meg kell hogy maradjon a gyengéd szeretet. Kérdés persze, hogy menyire kivitelezhető, hogyan tartható fenn ez a gesztus. A Csüngője voltam zárása (a „Jó és rossz volt ő: embernyi” sortól kezdve) túlságosan is elvi, mondhatnánk moralizáló a szöveg. Vagy talán nem is moralizál, inkább egyfajta belső kutatást, ismeretet, tényt rögzít, benne a képi, esztétikai beszédmód episztemológiai problémává válik. Csak emlékeztetnék egyvalamivel korábbi (1926 nyarán született) versre, a Táncba fognak címűre: „Ismeretlen érveket ki győz / bús fejével bizton bírni le!...” mondja a verset kezdő két sor. Célja, érdeklődése ott is, itt is episztemológiai. Az „ismereteién érvek” azonban nem a
