Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Bókay Antal: Szerelem analitika
46 Új Dunatáj • 2005. március két sorban egy felszólítás követi, mely a változás, átalakulás ellenére a szeretett új szerelmének adja át a ringatás feladatát. Talán már a versen túlmenő kérdés, hogy tud-e valaki még úgy ringatni, mint a vers írója, hogy a szerelem mennyire következménye egy ősi, természetünk mélyén rejlő vágyteli, tudatosság előtti működésnek, vagy produktuma egyszeri most itt lévő személyünknek, viszonyunknak. A szerelem organikus konstrukcióját megmutató versek erre nem akarnak válaszolni, de erről, a személyességről, az egyszeriről, a csak velem való foglalkozás igényéről szól majd József Attila egész későbbi szerelmi költészete. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a mindenütt jelen levő melankolikus színezetet, mely a pszichés struktúra szempontjából pontosan a szerelem ellentéte. A szerelemben az én megtalálja önmagát a másikban, a melankóliában felfedezi, hogy a másik elvesztése elkerülhetetlenül önmaga, vagy énje egy része elvesztésével járt17. A szerelem és a melankólia egyként átvitel, metaforikus mechanizmus, csak a melankólia pontosan arról szól, hogy a metafora megteremtődése szükségszerűen szétesésével, valamiféle de-metaforizálódással (dekonstrukcióval) jár együtt. Az ilyen poétikai (és sors) mechanizmusok mindig a metonimizálódás felé tolódnak el, az identifikáció helyett csak a szomszédosság, a „közel olyan, de mégsem az” helyzete artikulálódik, a képben uralkodni kezd egy alapvető narrativizálódás, azaz megjelenik benne az elmúlás. Érdekes, hogy József Attila költészetében a Ringató című versnek van egy, talán poétikailag gyengébb, de tematikai szempontból mindenképpen hasonló párja: a Csüngője voltam. Csöngője voltam én Lucámnak s ő rázott férfi s nő előtt. Fogyó kincsemül, én-mátkámnak, nem leltem nagyobb szeretőt. Megpattant, hűvös tűzhelyemhez, tejecskén nevelt életemhez, nem leltem másik szenvedőt. Nagyon kell, most hát Isten óvja, kis csorba bögréjét, szivem. Majd féltvén két kezébe fogja, hisz érte bánattal izén. Jó volt és rossz volt ő: embernyi, most nem jó s nem rossz, ám szeretni ma is lehet még szelíden.
