Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Bókay Antal: Szerelem analitika
44 Űj Dunatáj • 2005. március ával, az elmúlással, és a szelf a tárgyvesztéses kapcsolat peremén, a hiány alapján és ellenében formálódik meg. Ringató Holott náddal ringat, holott csobogással, kékellő derűvel, tavi csókolással. Lehet, hogy szerelme földerül majd mással, de az is ringassa ilyen ringatással. A versnek - úgy érzem - két kulcsszava van. Az egyik a címben használt szó, a „ringató”, mely abszolút telitalálat, hisz benne van a bölcső ringása éppúgy mint a szerelem óvó, kényeztető, tenyéren hordozó emberi teljessége és valahol a szerelem érzékiségének ritmusa is (tárgyai, tényei majd az Ódában térnek vissza, a „lágy bölcső” és az „eleven ágy” képében). A ringatás körbefogja a verset, benne van a címben és a két utolsó sorban, és benne a van a vers materiális, nyelvi anyagában is, ritmusában és az á-a („ássál”) rímek végigvezetésében is. Ringat a szerelem és ringat a vers is. A ringatás ismétlődés, egy állandó oda-vissza, valamiféle öröklét, véglegesség az ember testi és lelki lényegében. Freud sokat gondolkodott az ismétlés ilyen szerepéről, úgy érezte ez túlvezet a vágy közetlen kielégülésén, az örömön, egy örök állapotot feltételezett, a természet, az inorganikus boldog csendjét, visszatérést a lényünk mélyén rejlő organikus, sőt anorganikus titokba. A verset a melankólia tartja birtokában, és ez olyan érzés, amelyben az ént elárasztja valami nagy szerelemből származó teljesség tapasztalata és az ezzel együtt járó, belőle fakadó szorongás a végesség, az elvesztés kapcsán. Egyszerre tapasztalat és meggyőződés benne az, hogy az elmúlás lehetetlen, és hogy a szerelem megszűnése elkerülhetetlen. Sokkal mélyebb helyről származik ez az érzés, mint majd a Kései sirató csalás-csalódás törvénye Az ott egy ödipális élmény, ez itt korábbi, természetközelibb, testibb és elkerülhetetlenebb. A Ringató a szerelem, az ölelés időtől, közösségtől, társadalomtól független természetéről való varázsszó. Kristeva meglehetősen részletesen beszél a nyelvnek és a személynek ezen rétegéről. A platoni „khóra”, egy ősi anyai princípium, egy „nem-kifejező totalitás”, mely „megelőzi és megalapozza a figurativitást és a tükröződést is és csak a vokális és kinetikus ritmussal analóg”14. Nemcsak a Ringató ban, hanem a most értelmezett, szerelemhez
