Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Műmelléklet: Cyránski Mária szobrászművész
Az utolsó két sor „tigris és szelíd őz” képe megragad; gazdag és összetett, ugyanakkor értelmezhetőnek tűnik. Versek sora tolul fel, hogy a szelíd és a kegyetlen (vad) József Attilát illusztrálja. Az első versszak második fele („mivel a semmiben hajóz,/ s hogy mi lesz, tudja, mint a jós”) töprengésre késztet, elsősorban azért, mert paradoxont tartalmaz, s az ellentétes értelmű sorok közt kapcsolatos a kötőszó. Széles sávban tárul szét az elemző asszociációiban a hajó-bárka toposz. Lunáris, női princípiumként mint az anyaméh, a bölcső megtestesítője; de kapcsolatos a halott túlvilági htjával is: a hajó-koporsó- Kháron ladikja. Út, mely az ismeretlenbe visz, mint Baudelaire-nél; az utazás a beavatódást is jelenheti. Jung szerint pedig az utazás az egyén önmagával való elégedetlenségéről tanúskodik, mely aztán az elégedetlent „új horizonok”(Ady) feltárására ösztönzi... A jós említése Thébai vak Teireisziászát hozza elibénk, aki jövőbe látó képességét magától Zeusztól, más változat szerint Pállasz Athénétól kapta. A külső vakság büntetésként hullott reá, a belső látás képessége viszont, s hogy megérthette a jóstehetségű madarak szavát - kegyelemként. E két sor, kiapadhatatlan kultúrtörténeti és lélektani asszociációs köreivel - befoghatónak tűnik. A legnehezebbnek a versközép látszik: „mert álmaiban megjelent emberi formában a csend”- egy komplex verselemzés ide szeretne eljutni. A vers struktúrája feltártnak tűnik - és „üzenete” is: mondtuk, József Attila kategorikusan kijelöli és megnevezi ideális olvasóját. De a költemény egyetlen mondatból áll, s ennek a mondatnak a végén pont van, nem felkiáltójel. József Attila aligha lehetett figyelmetlen ilyen kardinális kérdésben. A verskezdő, parancsolni látszó igealak pedig kijelentő módú is lehet. A hosszú (két versszakos) többszörösen összetett mondat abszolút főmondata a „Csak az olvassa versemet”, már a címben megkezdett szintaktikai egység. A mondatvégi írásjelnek tehát ehhez kell igazodnia. A főmondatban elhelyezett hangsúlyos utalószó („az”), ez a kiemelt szövegtani kapcsolóelem egy alaposan körülírt, de megnevezetlen alakot, személyt jelöl ki, egy üres, de betöltendő teret határoz meg. Igen személyes és határozott a maga egyszerűségében az az 1 -es szám 1. személy, melyben a költő megszólal; ahogy egy „csak”-kal kizár és beoszt, ahogy csendesen, de határozottan utal arra a személyre, aki egyelőre meghatározatlanul áll az első sorban. Őt keressük. Ki olvassa - „csak ki?” - József Attila versét? (Ezt az egyetlen mostanit, amit most ír, itt születik a tolla alatt, s amit, egy másik időben, mi is éppen most elemzőnk? Vagy a „vers” a költészet egészét jelöli? Ez utóbbira gondolunk inkább.) 9
