Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Műmelléklet: Cyránski Mária szobrászművész
Ha a kijelentő módot fogadjuk el, és az „olvas” igét első szótári jelentésében fogjuk fel, egészen lehetetlen helyzetbe kerülünk. Eleve megengedi így a szerző, hogy mindenki, aki őt olvassa, értő és szerető olvasója, mert ismeri és szereti őt, lényegében az ő érzékeny hasonmása. De akkor minek a „csak”, s ez az értelmet és érzékeket megzavaró mondatszórend? József Attilát valóban „mindenki” olvassa és „mindenki” szereti. Aki versemet olvassa, mind ismer engem és szeret... Végül is mégsem olvassa mindenki József Attilát, ám aki mégis, az mind „ismeri és szereti” - pusztán azáltal, hogy olvassa. Magától a versolvasástól válik ez az ember József Attilává, legalábbis a versolvasás idejére. Mindenki olvassa József Attila verseit. Mindenki szereti József Attilát. Mindenki olyan ígyhát, mint ő... Nem, ennek a gondolatmenetnek nincs jogosultsága. A kijelentő módnak a „csak”-kal és az „az” kiemelésével nincs értelme (túltágult értelme van), ha az „olvas” első jelentésben áll. (Talán - játszunk el a gondolattal - József Attila szelíd türelemmel és naivitással megállapítja, hogy verseit kizárólag olyanok olvassák, akik ismerik és szeretik stb.) Ha az „olvas” ige egy áttételesebb jelentését vesszük figyelembe, s az „olvasás” alatt nem az 1.) kibetűzést, de nem is a 2.) számba vesz, megolvas, számlál jelentéseket értjük, hanem valamifajta 3.) mély olvasást, igazi olvasást, megértő-feltáró olvasást: úgy értelemet nyerhet a kijelentő mód. Betű szerint olvashatja bárki költőnket. Értő olvasóra azonban csak az alábbi konstellációk létrejötte esetén számíthatunk. Betű szerinti és értelem szerinti olvasás válna így el József Attila jelentéskettőző trouvaille-jában. Nem értheti más, csak a vele rokon lélek. Szelídebb, rezignáltabb, halkabb a vers a kijelentő modalitásban. Hogy ezt az értelmezést aláhúzza, szedhette volna költőnk dőlt betűkkel az „olvassa” szót, mint többször evokált nagy elődje, Arany tette nyomatékosítani vágyott szavaival. Sok a kulcsszó, sok a kötőszó is ebben a két versszaknyi költeményben. A kulcsszó: „tartalom”, a kötőszó: a hordozó „forma”; s mégsem - a grammatika erős jelentéshordozóvá válik, ahogy az írásjelek a Két hexameterben. Kulcsszavak - keresni kezdjük őket, s látnunk kell, hogy majd’ csak kulcsszavakból áll az egész vers. Mert mit ne minősítsünk annak? Kulcsszó a „semmi”, a „hajós”, a „jós” (egymásra rímeltetve, erőltetés nélkül), az „álom”, a „csend”, a „szív”, a „tigris” és az „őz”; de a vers eleji „olvas”, „vers”, „ismer” és „szeret” szavakat sem lehet másnak tekinteni, mint mag-szavaknak, fókusz-szavaknak. A kis vers olyan, akár egy erő robbanása: a sűrítettség felsőfoka, miközben az első két sor (a felütés) megkapóan egyszerű és hétköznapi -, hogy utána a teljes absztrakcióra, telített metaforára váltson. 10
