Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Füzi László: Határhelyzetben - tűnődések Baka István költészetéről
Fűzi László • Határhelyzetben 81 elemei is ennek a költészetnek, így éppenséggel a hagyományos versszerűséghez és a szépség-eszményhez való ragaszkodás. (Ehhez hasonlóan folyt vita arról - láttuk hogy ki is Baka verseinek a narrátora, a saját én avagy a konstruált én.) Baka költészete fontos irodalomtörténeti határhelyzetben született meg, abban a határhelyzetben, amelyikben a hagyományos közösségi vagy a hagyományos közösségiért perlekedő költészet általános emberi kérdéseket érintő költészetté alakult át. Lengyel András fontos megfigyelése szerint „Bakánál a leírás... szinte érzékelhető váltás nélkül - egy sajátos létérzékelés metaforájává válik. ... Költői ereje ... éppen azáltal jön létre, hogy leírásként is, metaforaként is helyén van, s e kettő szétválaszthatatlanul egy. Legjobb verseiben így az egyéni-személyes és a metaforikus egybeesése lesz a versszervező elem, amely gazdagon áradó képek során keresztül állítódik elénk”, ami azt is jelenti, hogy a vers egyszerre olvasható leírásként és metaforaként is. Ez viszont azt is jelenti - s feltehetően ez magyarázza a különböző olvasatokat, de nem csak a különböző olvasatokat, hanem Baka költészetének a különböző irányokban való elfogadottságát is -, hogy a versek több kód szerint olvashatóak, amiből az is következik, hogy az olvasónak kell megtalálnia a legteljesebb, az összetettségüknek leginkább megfelelő olvasatot. Hasonló módon különböző értelmezési kísérletekkel találkozunk Baka szerepköltészete kapcsán. Szőke Katalin nagyon meggyőzően az orosz jurogyivij alakját elevenítette fel erről szólva: „Voltaképpen az orosz jurogyivif-re, a ’szent eszelősre’ emlékeztet, akit éppen keresetlen őszintesége állít szembe a bohóccal, a színésszel, akik ravaszkodnak, alakoskodnak, színlelnek...”, Fried István szerint a szerepvers „azonosulási gesztus: az irodalom, a költészet a művelődés által feltárt, ismertté tett világokra reagál olyképpen, hogy a megszólalás különféle lehetőségeiben a maga helyzetét és tapasztalatát, világérzékelését és világtudását mutatja föl.” Kanizsai Dávid szerint - s ez az eddigiekkel szemben áll -, az orosz szerepversek a „személyiség Döblingjét”, azaz a teljes szétesését fejezik ki, magam a hiteles sorsköltészet megteremtését látom bennük, Ágoston Zoltán pedig arra Baka István által is vallott paradoxonra mutat rá velük kapcsolatban, miszerint „az intertextuális mechanizmusok és a korábbiakhoz képest erősen hangsúlyozott, reflektáltfikcionalitás áttételeivel számos lírai alakmást beszéltetve verseiben, volt képes a saját sorsáról a legőszintébben szólni.” Nem látom értelmét, hogy a különböző felfogások között úgymond igazságot tegyek. Különösen nem akkor, ha Baka költészetét ebben a vonatkozásban is rendkívül összetettnek gondolom, így inkább Dérczy Péter megállapítását másolom ide: „A Baka-versek úgy képesek... értéket állítani, hogy ugyanakkor meg
