Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Füzi László: Határhelyzetben - tűnődések Baka István költészetéről
Fűzi László • Határhelyzetben 79 Az adott kiinduló pontok alapján egyáltalán nem meglepő az, hogy Baka nagyon nagy szerepet tulajdonított a költészetnek, a verset az életével azonosnak tekintette, a versírás volt számára a valódi cselekvés, miképpen láttuk, önmaga számára esztétikai rendszer dolgozott ki, az általa megteremtett vers sajátosságairól-létezési módjáról pontos elképzelései voltak, mondjuk úgy, rendkívül tudatos költő volt - ennek még látszatra sem mond ellent az, hogy a versről, a megírandó és az elkészült versről nem beszélt, ha az elkészült, megíródott, akkor megmutatta a közelében élő versértőknek, vagy elküldte azoknak a lapoknak az egyikéhez, amelyekben közölni szokott. Hasonlóan kell látnunk a nemzedékhez tartozásának kérdését is: természetesen tartozott nemzedékhez, indulásakor különösen, s ahhoz a nemzedékhez, amelyik a történelemtől való megfosztottságot fejezte ki, s volt önálló is a nemzedéken belül, aztán pedig azon kívülálló is, ahogyan az költők esetében lenni szokott. Ha összevetjük a fenti két szöveghalmazt, akkor azt látjuk, hogy a kritika - természetesen egyéni „hangszereléssel” - „visszaigazolta” Bakának a saját költészetéről vallott felfogását, hangsúlybeli eltérések akadnak csupán, de azok is közel állnak Baka kiinduló pontjához. Mindez jelentheti - és a nagy átlagot tekintve jelenti is - azt, hogy a versek a költő által megfogalmazott esztétikai elvek-versformáló elvek révén születtek meg, s a kritika ezeket az elveket a versekben felismerve pontosan jellemezte a verseket, de jelentheti azt is, hogy a Baka István költészete körüli szövegeket nem egyszerűen a „céhbeliek” fogalmazták meg, hanem a Bakához közelálló nemzedéktársak, irodalmárok. Ezzel belekerültünk abba a „látens” vitába, amelyik Lator László és Szilágyi Márton között alakult ki, merthogy egyrészt igaza van Szilágyi Mártonnak abban, hogy Baka életművét - magunk is ezt mondjuk - kiemelkedő mennyiségű és minőségű kritika fogadta, de igaza van Lator Lászlónak is abban, erre pedig Ágoston Zoltán mutatott rá, hogy Baka költészete úgymond meghatározó irodalmi körökben egy ideig nem talált visszhangra. (Irodalmi életünk szegénységi bizonyítványa, hogy egy Szegeden élő irodalmár pesti megítélése külön kérdés lehet.) Aztán Baka költészete élete végén klasszicizálódott, s széles, a korábbinál jóval szélesebb körben is ismertté vált, ezt az ismertté válást azonban ez a költészet önmaga vívta ki, noha ekkor már minden irányból elismerés övezte. Érdekes jelensége a Baka korai köteteit fogadó kritikáknak, hogy szinte valamennyi szót ejt a versek lírai hősét jellemző szorongásról. „Verseinek alapélménye a szorongás”, „Kisebb dalszerű formáit is áthatja valami megnevezhetetlen szorongás”, „Alapélménye a világtól való idegenség”, „A mai magyar líra egyik legkomorabb színezetű versgyűjteménye” - olvashatjuk a korabeli kritikákban, ez viszont azt jelzi, hogy az első, főképpen a történelmi vonatkozású kötetekben is ott találjuk Baka költészeté
