Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Füzi László: Határhelyzetben - tűnődések Baka István költészetéről
80 Új Dunatáj • 2005. december nek az „alapélményét”, ám ennek ellenére visszavetítést érzékelek Szilágyi Mártonnak abban a megállapításában, miszerint: „A hívó szónak számító történelmi utalás nem önállósult és nem lett öncélú, hanem kizárólag a szcenika elemeként működött, hangsúlyt maga a világállapot, azaz a végítélet, a pusztulás kapott.” Ezt a megállapítást csak a nyolcvanas évek elejétől- közepétől írott versekkel kapcsolatban érzem érvényesnek. Ugyancsak a visszavetítést vagy inkább a korai pályaszakasztól való idegenkedést érzékelem Ágoston Zoltán írásában is, ezért különösen fontosnak tartom annak tisztázását, hogy milyen belső mozgások jellemezték ezt a költészetet. Érdemes felhívni a figyelmet Bodor Bélának arra a megállapítására, hogy „A nyelvben létezés és a szerepben létezés Baka számára magának a létezésnek a minőségi módja. Nyilvánvaló, hogy nem lehet igazuk, akik a Sztyepan Pehotnij... verseit a korábbi, állítólag nemzeti’ elkötelezettségű szerepversekhez képest gyengébbeknek tartják, de azoknak sem, akik éppen azokhoz képest látják az első pályaszakasz verseit alacsonyabb színvonalúaknak (már csak azért sem, mert az első kötetből Baka egyszerűen átemelt verseket a Sztyepan Pehotnij jegyzetfüzeté-be, s azok ott tökéletesen a helyükön vannak).” Álláspontjából következően Bodor Béla szerint „Baka számára már az 1970-es évektől kezdve evidencia volt, hogy versei nem közvetlenül a saját beszédéből, hanem egy általa konstruált narrátor nyelvi anyagából építkeznek” - ezt viszont én tartom nehezen elfogadhatónak, hiszen Baka akkor még közel állt az élményköltészethez. A kritikai különbségtételek alapvetően Baka költészetének belső folytonossága és versszemléletének a folytonossága körül sűrűsödnek, azaz akörül, hogy menynyire látta-tudta a verset nyelvi-teremtett jelenségnek, s az is érzékelhető, hogy az elkülönülések a kritikusok-tanulmányírók irodalmi világlátásának különbözőségei szerint történnek meg, így akad, aki a korai versekben már a késeieket is érzi, s fordítva. Érdemes megjegyezni, hogy - nevezzük így - az élményközpontú és a nyelvközpontú szemléletmódhoz való viszonyulásnak a ténye, tehát egyszerűen a ténye, s a nem a milyensége, főképpen pedig nem az, hogy az ilyen vagy olyan jellegű viszonyulás milyen szöveget hozott létre, mindkét oldalon az ezzel a költészettel való elvi azonosulással vagy pedig a fenntartások hangsúlyozásával járt együtt. Magam több belső mozgást és így időbeli elkülönülést is érzek Baka István költészetében, miközben számos jelenség folyamatosságát is megtapasztalhattam, ezért azt mondom, Ágoston Zoltán kifejezését, az összetettséget kölcsönvéve, hogy Baka István költészete összetett jelenség, s hogy a mozgások, az egyes jelenségek jelenléte-eltűnése, felbukkanása-előretörése ezen az összetettségen belül értelmezendő, a mozgás pedig az élményköltészettől és a történelmi szerepversektől a vers nyelvi jelenségként való szemlélésig és az egzisztenciális szerepversekig terjed, miközben maradtak állandó
