Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Füzi László: Határhelyzetben - tűnődések Baka István költészetéről
Fűzi László • Határhelyzetben 77 elemzésnek azok az eredményei, amelyek Baka István költészete kapcsán megszülettek, szintén hosszú ideig meghatározzák látásmódunkat - nem beszélve arról, hogy az a világ, amelyikben ez az erőtér megteremtődött sokak által az irodalomba is beemelődön, s itt ismét vissza kell utalnom József Attilára, hiszen az ő alakja is beemelődön - már életében a szépirodalomba. Sajnálom, hogy az adott keretek között nem foglalkozhattam érdemeik szerint Fried István és Nagy Gábor köteteivel: Fried István: Árnyak közt múlandó árny - Tanulmányok Baka István lírájáról, Szeged, 1999; Nagy Gábor: „... Legyek versedben asszonánc”, Debrecen, 2001. A célom tehát a Baka-versek körüli elméleti tér bemutatása volt, azé a téré, amelyikben ugyanúgy a logika érvényesül, mint a József Attila-versek körüli elméleti térben, ami azt is jelenti, hogy Baka István világának - költészetének, elméleti gondolkodásának - egyre teljesebb megismerése során későbbiekben nagy szerep jut majd a motívum-elemzésnek a versértelmezéseknek, az értelmezések egymás mellé helyezésének. Viszont: az általam szinte véletlenszerűen kiemelt és egymás mellé állított szövegek éppen azért, mert támaszkodnak is egymásra és vitatkoznak is egymással, pár megjegyzést igényelnek, ezek a megjegyzések talán közelebb vihetnek bennünket Baka István költészetének értelmezéséhez. Még azok számára is, akik ismerték Baka István mindennapi életét, meglepő lehet, hogy Baka mennyire egyértelműen beszél az én-vesztés és a közösség-vesztés valóságáról. Nyilvánvaló - túl a tehetségen és a tehetség késztetésén -, hogy Baka a költészetét az én-vesztéssel és közösség-vesztéssel szemben hozta létre, s egyértelmű, hogy a „Szegeden lakom, de Szekszárdon élek” átmenetisége az én-vesztésből és a közösség-vesztésből kinőve teremtette meg azt a cellát a maga mágikus gravitációjával, amelyikről Szepesi Attila írt, s Szepesi Attila mellett mások is írtak. A vers tehát énkonstruáló és közösség-konstruáló szereppel bírt Baka számára, a vers megteremtése az én valódi cselekvését jelentette, s ezt Baka a mindennapi élet során is kifejezésre juttatta, többek között a versírás terének a mindennapi élet tereitől való elkülönítésével (így vált valódi cselekvési térré a Kincskereső szerkesztősége, nem is annyira a szerkesztői munkájával, hanem úgy is, hogy költőként ott élte az életét, azaz a valódi, cselekvő életét ott élte). A magyar költészeti hagyományoknak megfelelően az én-teremtés és a közösség-teremtés Baka költészetében összekapcsolódott (láttuk, nem a közösségi költészettől, hanem a vdtesz-költészettől és a magánköltészettől határolta el magát), így kell értelmeznünk azt, hogy az én-teremtés kísérlete a történelmi versek sorában is megjelent, ám ha jól meggondoljuk, ez nem is lehetett másképpen, hiszen a közösség-vesztés a Baka indulását körülfogó történelmi periódusban történelemvesztésként is megmutatkozott. „Én középszerű ember vagyok.... Kiemelkedni csak a
