Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Füzi László: Határhelyzetben - tűnődések Baka István költészetéről
74 Új Dunatáj • 2005. december kötött kritikai névsorolvasásokba, amelyek a magyar kritikai hagyomány újabb fejezetének tanúsága szerint a jelentőség tudatosítását a leginkább elvégzik’. Tehát - és itt egyben visszakanyarodok előbbi állításomhoz - nem folyik (nyilvános) vita Baka költészetének jelentőségéről, az utolsó néhány évben a korábbiaknál nagyobb mértékben szaporodott a munkásságáról szóló irodalom, ám a kanonizációs zavar továbbra sem hárult el... Az említett dolgozatában Szilágyi Márton meggyőzően érvelt amellett, hogy a Baka-recepció túlnyomó többsége interpretációs vakvágányra futott, amikor a szóban forgó korpuszt a népi líra hagyományába illesztette. (Ágoston Zoltán: „Be gyalázatos-édes a lét!” Búcsú barátaimtól, 265) Baka verseiben a szerepjátszó én archetípusa döntően az orosz hagyományra vezethető vissza - ebben rejlik költői világának különlegessége a mai magyar irodalomban -, s ez leginkább a Yorick-cilusban érhető tetten. A shakespeare-i, kormosi indíttatású Yorick-ciklus énje az ’anti-világot’, az önmagából kifordult, feje tetejére állított világot’ ostorozza... . Voltaképpen az orosz ’jurogyivij’-re, a ’szent eszelősre’ emlékeztet, akit éppen keresetlen őszintesége állít szembe a bohóccal, a színésszel, akik ravaszkodnak, alakoskodnak, színlelnek... a szent eszelős szerepének vállalásával Baka István Istennel vitatkozó, Istent felelősségre vonó, gyakran őt káromló költészete - az orosz kulturális kód szellemében - ’vallásos ’ színezetet nyert; hiszen az utolsókból lesznek az elsők. (Szőke Katalin: A költő és a műfordító szerepcseréje, Búcsú barátaimtól, 120-121) Baka István számára a szerepvers’, az ’idegen jelmezbe bújás... lényegében azonosulási gesztus: az irodalom, a költészet a művelődés által feltárt, ismertté tett világokra reagál olyképpen, hogy a megszólalás különféle lehetőségeiben a maga helyzetét és tapasztalatát, világérzékelését és világtudását mutatja föl. (Fried István: Baka István hetvenkedő katonája, 1995. 351) Sztyepan Pehotnij kivételével Baka nem nagyon egyénítette verseinek ’hőseit’, szinte csak a hozzájuk kötődő kulturális tradíciót elevenítette fel, s utána rögtön a saját világára formálta ezt a tradíciót. (Fűzi László: A költő titkai, 1997. 350) Az orosz arcot formázó szerepversek a személyiség Döblingjét jelentik... (KanizsaiDávid: „Éljikmindörökké...”, 1995. 350.
