Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Bókay Antal: Szerelem analitika
38 Új Dunatáj • 2005. március datlanságának következménye. A szerelmet a szokásos életben nem Istennek, hanem magunknak és egymásnak leljük fel. A vallásos fantáziába utaló gesztus elkerülhetetlenül lezár, bevégez, innen már nem vezethető, építhető a szerelem másfele, áldásból áldozati ajánlattá vált. Talán ezért oly különös, ezért annyira más a záró szakasz: Hajnalban nyújtózik az erdő, ezer ölelő karja megnő, az égről a fényt leszakítja, szerelmes szívére borítja. Ez már semmiképp sem a transzcendencia, az isteni fény fele törekvés, hisz a természet, fura, prosopopeikus, talán allegorikus erdőként, ijesztő agresszivitás expreszsziójaként mintegy fellázad az ég ellen és elveszi tőle a fényt. Visszafordul az irány, nem az isteni felé törekvés, hanem a szív fele haladás lesz a központi cselekvés. A cselekvés, az esemény centruma a szelf, a „szerelmes”, akinek szíve (amely talán sötét?) fényességes burokba kerül. De ez a kép közvetíthet valami szerelemben megtörténő halált is, meg valami átható egyedüllétet, ilyen a fényességben ott látszódó szív. Lényeges az, hogy az eddigi állapotszerűség helyett itt a történés válik uralkodóvá, valami alapvetően megváltozik, alakulni kezd. Az eddigi képszerkesztés egy tökéletesen kidolgozott poétikai racionalitás mentén történt, ez az utolsó kép ellentmondásos logikájú. A szerelem, a másik lénye áthidalhatatlan mélységeket nyit meg. A másik vers, amely a szelfet és a szerelmet egyértelműen a másik iránt érzett szerelemben teremti meg a Klárisok, mely az Eszmélet mellett talán az egyik legtöbbet értelmezett József Attila vers. A sok kitűnő interpretáció13 után is megpróbálom röviden végigkísérni azt, hogy a versben a tárgyi tematika és a mondanivaló miként szerkesztődik össze, hogy jön létre egy a szerelem ezen integratív természetére hivatkozó, oda azonban soha el nem jutó, csak fantáziában maradó teljesség. A vers címe tárgyias értelemben összefoglalja és előjelzi mindazt, vagy legalábbis jelentős részét mindannak, amiről szó lesz (mindazt, ami nyelvbe, versbe kerül) és azt is, ahogy ez történni fog. A „klárisok” a női ékesség apró elemei, a vágy feltámadásának pontjai, helyek, ahonnan el lehet indulni a testen, sőt ahol várják, kínálják, hogy elinduljunk a testen, az ékességet a férfinak, ha van szeme a lányra, észre kell vennie. A kláris apró kemény anyagú, de színes, laza láncolatban veszi körül a lány nyakát, összesűrűsödése és tárgyiasulása a felhívásnak és az odafordulásnak, mely egyenként felbukkanó, apró vágy-eseményekből áll, olyanokból, amelyeket összeköt az élet szürke napjainak vágy nélküli fonala.
