Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Bókay Antal: Szerelem analitika
Bókay Antal • Szerelem analitika - József Attila 1928-BAN 37 A második szakasz viszont már megfordítja az irányt, a gesztusok a lánytól, a másiktól az én felé mutatnak, a tőle jövő hatások sorát és ezen hatások következményeit sorolja fel. A másiktól kétféle hatás, hír jut el hozzá, a topogás és a lehelet, ezek a lány-test produktumai. Furcsa táncos, ritmikus mozgás-hang (Török Gábor próbálja a topog-tipeg mentén e szót értelmezni10) az első, és láthatatlan, lélek-közeli pára, levegő, talán illat a másik, mindkettő ősi, preverbális érzéklet. A férfi reakciója meglehetősen váratlan, meglepő, hiszen e szerelem következményeként egy csomó negatív dologról olvashatunk, a másik hatása (bár muzsikás, de) romlás, van benne valami kivédhetetlen megbomló a „falam... omlás” és düledék-árny képben. A szelf mint rom, mint elkerülhetetlenül elmúlásra ítélt artikulálódik, valami Balassi stílusú11 dekandencia, manierizmus (és persze melankólia) uralkodik mindenütt. A szerelem a vereség ellenére is fenntartatik a „térdet fejet néki hajték” gesztusával, ennek minden következményével, a belső hiánnyal, az érzelem, az erotika transzcendentálissá válásával. Ezzel kétségtelenül ellentétes az, hogy a negatív hatások mégis valami gyermeki könnyedséget, létet adnak, ringatózást és beburkolózást tesznek lehetővé. De nem a nő testébe, ölelésébe, hanem illatába, lehelletébe, azaz nem a látott, nem az elmondott, hanem eme nagyon primitív érzékelésen keresztül felfogott, de mégis külső lényébe. Negatív és pozitív, romlás és épülés, élet és halál keveredik a szerelemben. Talán ennek kivédésével próbálkozik a harmadik szakasz. Fontos üzenete a szerelem egyszemélyűvé válása, érdektelen már a másik tényleges viszonya, meglévő vagy éppen hiányzó elkötelezettsége, a szerelem teljessége az énből, egyfajta alapvetően nárcisztikus pozícióból épül. Talán ez az egyszemélyűség az oka annak, hogy az én újabb hármas gesztusa annyira más természetű, mint a első sorozat volt. A látás, hallás és éneklés az érzékelés és megfogalmazás, az átélés és a költészet eseménye. Az itt felsorolt érzékelési módok racionálisak, szétválasztok. A beszélő nem őriz, hanem elmond, beszámol, „énekel”, azaz kifele fordítja a tapasztalatot, nyelvvé, szóvá, költészetté alakítja azt. Nemcsak a távolság nőtt meg közöttük, hanem az első szakasz preverbális élményei helyett a kapcsolat a második sorozatban verbális közegbe kerül át12 és az énekmondó pozíció miatt egy narratív irány erősödik fel. Valahogy pontosan ez, a költészet, a nyelv szimbolikus, gyónást imitáló fordulata az, amely a egész folyamatot hirtelen valami vallásos transzcendencia felé viszi, a másikat nem önmaga számára, hanem az Istennek leli fel, oda ér, hogy a szerelem tényleges kölcsönössége helyett valami mitologikus esemény varázsolja elénk az egységet, az összeolvadást. Az Áldalak búval, vigalommal szerelemképében beszüremkedő vallásos transzcendencia nem a szerelem megemelkedésének, hanem problematikusságának, megöl-
