Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Bíró Béla: Archaikus és modern elemek József Attila téridőszemléletében
30 Új DUNATÁJ • 2005. DECEMBER módon nem tudhatjuk eldönteni, hogy jobbra van-e vagy balra? Igaz, elvben minden más pontról egyértelműen eldönthető, hogy inkább jobbra van, mint balra (vagy megfordítva). De az is bizonyos, hogy körkörös térben - ha eltérő mértékben is, kivétel nélkül - minden pont egyszerre van jobbra és balra. És a sor a fizikai, biológiai, pszichikai, szellemi szférából vett példák özönével szaporítható, minden „mértéktelenség” (ahol a fogalmat egyszerre használom szószerinti és képletes értelmében) önnön ellentétébe torkollik, illetve egy folyamat csak ellentétes összetevők együttes („mértékletes”) érvényesülése esetén tartható egyensúlyban. Ez az értelmezés, nyilvánvalóan számos ponton érintkezik azzal a manapság divatos hermeneutikai elemzésmóddal, mely azt hangsúlyozza, hogy a korszerű írás- és olvasásmód „eljárásai a különféle értelemlehetőségek egyidejű fenntartásával éppenséggel az egyértelmű konkréciók és jelentések melletti döntések lehetetlenségének irányába hatnak.” A műalkotás szerkezetét József Attila is az egyenértékűségen alapuló behelyettesíthetőségekre és felcserélhetőségekre vezette vissza, melyek folyamatában „nem az én dominanciája, hanem létesülése ábrázolódik”. A különbség mégis döntő jelentőségű, hiszen a jelenség gyökerei József Attilánál sokkal mélyebbek, mint ahogyan azt a hermeneutika gondolatmenetei alapján vélhetnők. Az irodalom éppen annak köszönheti létét, hogy az empirizmus és a racionalizmus egyértelműségekre alapozott jelentésvilágát (azaz a „tudományosságot”) a többértelműség bevonásával teljesítheti ki, s ezzel, mint Gadamer is vallja, a tudományokénál teljesebb érvényű ismeretigényt alapozhat meg. S teszi ezt azért, mert a kezdetektől „tudatában van”, hogy az egyértelműség a tudomány világában is puszta illúzió. Az emberi világ jelenségeinek túlnyomó többsége kívül esik az egyértelműsíthetőség határain. Ezért a modern tudomány is egyre inkább a többértelműségek irányába mozdul el, s maga is kénytelen önnön - megkerülhetetlen - metafizikai előfeltevéseit is tudatosítani. De - és éppen ezért - az egyértelműség bizonyos formáit az irodalom (s következésként az irodalomtudomány) sem nélkülözheti. A többértelműség csupán az egyértelműség talaján bontakoztatható ki. A teljes és mindent átfogó „többértelműség” maga volna a teljes és mindent átfogó értelmetlenség. A többértelműség ezért korántsem jelentheti azt, hogy a világ maga volna (minden esetben és szükségszerűen) többértelmű, csupán azt, hogy a világ a véges emberi tapasztalat és a végtelen logika21 számára csak részben hozzáférhető és pusztán a közvetlen tapasztalat szűk körében, illetve a logika időtlenségében és „térnélküliségében” bizonyulhat „egyértelműnek”. Ebben az „téridőtlenség”-ben rejlik a technikai tudományok szinte már fantasztikus sikerességének rejtélye is, hiszen a közvetlen tapasztalat szférájában az elgondolható és az érzékelhető világ közti eltérés ugyan
