Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 4. szám - Bíró Béla: Archaikus és modern elemek József Attila téridőszemléletében

28

ŰJ DUNATÁJ • 2005. DECEMBER

József Attila végtelenei minden esetben határtalanságuk révén válnak végtelenné. És mindig azért, mert a határ, mely a végest lezárná, megragadhatatlan. Ez a fajta végtelenség annyiban azonos a matematikaival, hogy még hangsúlyosabban potenciális. A kör, amin ez esetben pusztán a kerületet kell értenünk, mint láttuk, azért végtelen, mert a kezdete és a vége elkülöníthetetlen, József Attilánál, akárcsak Madáchnál, minden pont „egyszerre vég és kezdet is”. De ugyanez érvényes a kör területére is. Belsőleg az is végtelen, hiszen a középpontot elvileg soha nem érhetjük el (lásd Zénón!). Ennek ellenére a terület szigorúan véges. Kiterjedése pontosan megadható. És gyakorlatilag a középpontot is elérhetjük, mert vannak olyan végtelen sorok, melyek határértéke véges. Azaz a valóság a jelek szerint nem folytonos, hanem szemcsés szerkezetű, a téridő is kvantumokból áll, akárcsak az energia. Amiből az is következhetne, hogy a fizikai világ végtelensége is körkörös végesség: gigászi méretű határtalanság.16

József Attila az eredendően filozófiai-matematikai fogalmaknak konkrét irodalmi jelentést is tulajdonít. A határtalan véges fogalmát a történettel mint a világtörténés valamely nyitott részletével, a határolt végtelenét pedig a fikciós műalkotással mint önmagára zárt valóságelemmel szemlélteti: „... a történet olyan meg nem kezdett és he nem fejezett műalkotás, amelyet ugyanezért a meg nem kezdettség állandó befejezésének és a be nem fejezettség állandó megkezdésének mozzanataiban [véges időtartamaiban - B.B.] észlelünk, - míg a műalkotás olyan megkezdett és befejezett történet, amelyet ugyanezért éppen a megkezdettség állandó be nem fejezésének és a befejezettség állandó meg nem kezdésének végtelenségében észlelünk”.17

A határolt végtelen a fentiek alapján legalább annyira a valóságelem extenzív kiterjesztése mint intenzív elmélyítése gyanánt értelmezhető. Sőt maga a kiterjedés éppen az elmélyítés következményének látszik. A két fogalom, mintha egymás szinonimája lenne. Ami éppoly archaikus gondolkodásmódra vall, mint a körkörösség központi fogalommá emelése.

Közismert, hogy József Attila a műalkotást - jelesül a költeményt - egyéb vonatkozásokban is a körkörösség kategóriája révén írja le: „... az írott forma tárgyi művészete nem a mérték, ütem és rím kellékeinek kiállításában, panorámájában, hanem a mű legbensőbb indítékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat újból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé húzódik. És így tovább mindaddig, míg nem kész az írásmű, amikor is azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét - a végire érvén már csak egyetlen mozzanat, motívum áll élőt-