Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Mohácsi Zsolt: Tádeusz bácsi
12 Űj ÜUNATÁJ • 2005. DECEMBER Mohácsi Zsolt TÁDEUSZ BÁCSI Valahányszor megjelent nálunk Tádeusz bácsi, furcsa érzés öntött el. A menekülési kényszer alkotott ilyenkor egyveleget a családi összetartás igényével. Tádeusz bácsi nagy darab ember volt, a háta szőrös, nagy sörhasa volt, és sertés bajsza alatt szuszogott, akár egy irdatlan emlős az Állatkertből - azok szuszogtak mindig úgy, hogy pofaszőrük ki-be hajlott, és nagy testük e szuszogás ritmusára remegett. Tádeusz bácsi teste töltötte be az ajtókeretet ezen a hétvégén is. Mi, gyerekek, menekülni akartunk, de anyánk óvatosan az ajtó felé terelt minket, ahol már vártak ránk Tádeusz bácsi ölelő mancsai. Kevés szuszt hagyott az emberben ilyenkor, és mintegy elkábulva a medvés szorítástól, aléltan hagytuk, hogy jóformán tövig dugja a nyelvét a szánkba. Kis túlzással persze: Tádeusz bácsi szeretete jeléül mindig a szánk sarkára adta azt a felejthetetlen ételmaradékos puszit, kicsit kiöltve a nyelvét, amely olykor akarva-akaratlanul el-elcsusszant a szájpadlásunk irányába. Ilyenkor aztán köpdöstünk, de észrevétlenül, s míg Tádeusz bácsi hangosan, emberesen kacagva a konyha felé távozott, ahol már érezte a vasárnapi ebéd jellegzetes illatait, amelyek anyám szintúgy jellegzetes, piros fazékjaiból párologtak ki, mi az előszobában álló öreg filodendron földjét permeteztük be nyállal. Anyám egyszer látta, mit csinálunk, de nem szólt semmit. Amikor letelepedtünk mind az asztalhoz, Tádeusz bácsi felemelkedett az asztalfőről, és tósztot mondott. így volt ez alkalommal is. Kedélyes, emelkedett hangon, azon a felejthetetlen Tádeusz-bácsis rekedtséggel magasztalta édesanyámat és rendkívüli babgulyását, azt a babgulyást, amelyet minden egyes alkalommal kizárólag Tádeusz bácsi kedvéért főzött. Apám is hallgatott ilyenkor, villával ütögette a kezét, és maga elé meredt. Anyám felvillanyozott arccal bámulta Tádeuszt, ahogy grizzlymedveként tornyosul a szerény családi asztal fölé, és nagyanyámat, aki mindig ugyanúgy nézett ki, viaszszínű arcával és mozdulatlan vonásaival. Sokszor ha megbökte az ember, még akkor sem moccant meg, akár valami családi ereklye, aminek mindig ott kell lennie a helyén, egy múmia, akit beraknak a helyére, hogy jól elüldögéljen ott, amíg lezajlik az ebéd, és tényleg alig nyúlt az ételhez szegény. Tádeusz bácsi hamarosan befejezte a tósztot, és miután jót krákogott, az égnek emelte pezsgőspoharát, és böfögve így szólt: Jó étvágyat, az istenbasszameg.
