Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Bókay Antal: Szerelem analitika
Bókay Antal • Szerelem analitika - József Attila 1928-BAN 35 A vers második felében viszont a tematikus kiépítés (az eddig zavartalan, egyszerű narratíva) összeomlik és a személyek, személyes névmások olyannyira fontos rendje megbomlik. Vajon ki lehet az, akiről az egyes szám második személyű „sáppadsz” szól? A szerelem másikja eddig egyes szám harmadik személyben szerepelt és az eddigiek alapján nem volna egy ilyen hirtelen sápadás várható tőle. Mi lehet a mostanáig nyugodt, metaforikus referenciával működő szövegben hirtelen felbukkanó szürrealista „kiáltó virággal” kép értelme? Aztán miért tér vissza a szakasz utolsó sorában az „ő”, a harmadik személy, aki ráadásul újra szürreális, a metaforát teljesen dekonstruáló „dereng, csendes ággal” értelmezhetetlen képével lép vissza a versbe? Az „ő” és a „te” ilyen relációt megbontó, a kapcsolatban egy erőteljes szemantikai szakadékot építő mechanizmusát folytatja az utolsó szakasz. Kire vonatkozhat a „szavad” illetve a „szava”? Ugyanarra és mégsem ugyanazon személyre? Ezzel a „szó”-val kapcsolatosan az én reakciója ismétlődik: „nem értem”, azaz ennek a meghatározhatatlan másiknak nem szimbolikus szintű közlése van, hanem valamilyen izgatott mozgás („sürgés”) és valamilyen erőteljes hanghatás („zengés”). Mintha újra egy preverbális, történet nélküli történésbe, a szemiotikáiba csúsztunk volna vissza. A személyes névmások, a reláció szavai ráadásul újra megkeverednek az utolsó két sorban, „Nagyon szerethet (ő) már engem, / megtűr téged is szivemben” kibogozhatatlanná teszi a személyest konstruáló viszonyokat. Az én és a te szerelemben történő összeolvadása, a szelf szerelmen keresztüli, organikus tárgyiasságokban történő kiképzése, az identitás a másik tükrében való megalapítása tehát elkerülhetetlen és ugyanakkor megvalósíthatatlan. A világ az emberi viszonyokban, pontosan a legfontosabb emberi viszonyban, a szerelemben alapvetően instabil, a legintenzívebb összeolvadás pillanatában a leghatározottabban bomlik meg, nyit meg egy beláthatatlan és áthidalhatatlan szakadékot. A Másik tárgyias szelf-szerkezete Lehetséges persze az, hogy az én fittyet hány minderre, és ha nem is a viszonyban, relációban, de egyszerűen a „csakazértis” szeretett másikban veszi észre önmagát, alapítja meg saját létét. Ez az alapítás azonban szükségszerűen más modalitásba kerül, a valóság saját csodája nem lehetséges, minden egy fantáziában konstruálódó, varázslás természetű poétikai absztrakcióban értelmeződik újra. A másik a népdalok sajátos, organikus misztikája mentén és a természet tárgyainak olykor allegóriához kötődő megformáltságának kontextusában alakul. Két verset szeretnék ennek kapcsán bemutatni.
