Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - N. Horváth Béla: Baka István és Szekszárd
82 ŰJ DUNATÁJ • 2005. SZEPTEMBER nyugtalansága, amiből a vers hangsúlyos elemként emeli ki - igazán tematikus és illő metaforizációval: kút, kútlánc, víz mélye és a felszín - az álságot, a hazugságot. A versbeszéd kevésbé tűnik modernnek, hisz a „kései” Bakára jellemzően túlontúl személyes, a lírai én uralja a megnevezés pozícióját. Ám épp ez a vállalt és nyilvánvaló vallomás a fedezete annak az áradó, a verset úgyszólván egyetlen hatalmas mondatba rendező érzelemhullámnak, amely a költő és szülővárosa kapcsolatában az otthon nyugalmát, a lélek békéjét jelenti. Ez a - versben is jelzett - ritka kegyelmi pillanat a modernség létérzésének úgyszólván szükségszerű megnyilatkozása, mert miközben létünket az állandó változtatás, a változás kényszere irányítja, vágyunk a nyugalom állapotára, az otthoniét megnyugvására. A vers látomásosságának sajátos és valóban az érett költészet tanulságát hordozó megoldásmódja az időbeni tagoltság, a megidéződés. Mint a verscím is utal rá, egy a múltba helyezett emlék kimerített pillanatképe (képeslap) jelenik meg a műben. Nem a fiatalság nosztalgikus megidézése ez - noha a testi félelmeitől gyötrődő költő így is idézhetné boldog 18. évét - hanem annak a lélekkel teli boldogságnak a valósággá - szülővárosbeli valósággá - transzponált képe, amelyre vágyik az ember, s amely csak nagyon ritkán adatik meg. Ez a ritka élmény a pillanat egyszeri megragadhatóságával szervezi azt a csoportképet, ahogy összeállnak a „szekszárdiak”, a magyar és egyetemes kultúra jeles alakjai: „régi házban verset ír Babits, / Liszt zongorázik Augusznál, s szikáran / ülsz a sarokban, s hallgatod te is. Ez a különböző történelmi pillanatokból (XIX. század, XX. század eleje és második fele) együvé retusált kép is jelzi az idő áradásának és csak szubjektív átélhetőségének élményét és az ezt kivetítő költői eljárást. Ugyanezt erősíti fel a vers zárlata is. Ez az utóiratként is értelmezhető kisebb szövegegység a maga kétértelmű kijelentésével utal az időrétegek összecsúszásának az embert megcsaló élményére, de egyben a modern poétikai eljárásra is. A „Nem tudok rólad” ugyanis értelmezhető a jelen aspektusából (már rég nem kaptam hírt), de olvasható a vers szövegéből is: akkor még nem tudtam rólad. Kétségtelen, az akkor fiatal költő nem tudott - nem tudhatott - földijéről, és későbbi kapcsolatukat is a ritka találkozások jellemezték. Mészöly - később tudatosuló - irodalmi szerepét, emberi tartását, személyes kisugárzását azonban a mű egyrészt visszavetíti a múltba, másrészt a jelenbe oly módon, hogy azt - épp a kései Mészöly-novellisztika egyik, utolsó remekművének címszerinti megidézésével - végteleníti: „Nem tudok rólad, félig tiltva vagy és nem tudom még, hogy Te vezeted a leforrázott égi sereget:
