Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - N. Horváth Béla: Baka István és Szekszárd
N. Horváth Béla • Baka István és Szekszárd 83 megrontott mézű múlt napok hadát, de már előre megmosolygod a Megbocsátás suta őrangyalát.” Egy másfajta elemzésmódot kínál Baka másik „szekszárdi” verse, a Háry János búcsúpohara. Háry Garay János híres költeményének címszereplője, akit egy szekszárdi obsitos katonáról mintázott, tehát valóságos személy élettörténete keveredik a fantázia túlzásaival, a mesemondás és egy másik folklórműfaj, a tréfásmese szokásai alapján. A Garay-művel való összevetés a motívumelemzés módszerére épülhet, annál is inkább, hisz Baka írt még két másik Háry-verset: Háry János bordala, Háry János csőszdala. Az Obsitos beszédmódját idézi Baka verse, ám láthatóan új kontextusban. Miközben számos motívumot beépít ebbe a „mesébe”, tehát a XIX. századi látás- és beszédmód alapként megidéződik, láthatóan új jelentést is nyer a mesélés gesztusa. Az intertextualizálódás olyan esetével találkozhatunk Baka művében, amikor is a megidézett szöveg új jelentések hordozójává válik azáltal, hogy bonyolultabb elrendeződésben, sűrű metaforikus utalásokban gazdag textus jön létre. A mesélés pillanata hasonló. Az öreg katona visszatekint fiatalkori kalandjaira, amint a halállal (lélekben és testben) viaskodó költő is visszanéz életére, azt összegzi. S alapvetően ez különbözteti meg a két alkotást: itt a beszéd elveszti mind anekdotikus jellegét, mind a múlt megszépítő fényét, s noha szövegszerűen, tematikusán és motivisztikusan az obsitos lét jelenik meg, láthatóan a metaforikus átértelmeződés jelöli ki az olvasás módját. Mindjárt a nyitó versszak megadja ennek az olvasásnak a kulcsát: „Ki császárokkal paroláztam és A világ végén lógattam le lábom Most engem lóbál fejjel lefelé A Nixtől prüsszentésnyire halálom” A léthez tartozó események, kalandok ugyanis ebből az aspektusból, a „Nix”, a semmi létélményéből nyerik el jelentésüket. S innen - hiába tűnnek egymásba a szövegek, sztoriszerűen is idézve a katonaiét eseményeit - nem lehet más poétikai út, mint a történet átszubjektivizálása a metaforizáció erejével. Ebben a versbeszédben nemcsak a tényszerű utalások és allúziók („A virradatot véresre vakartam / Az én sebemből fröccsen a fény az égre”) sejtetik a beszélő testi-lelki állapotát, végzetes kiszolgáltatottságát, hanem a túlzó, a valós elemeket irracionális összefüggésbe rendező obsitos-mese is. Aligha véletlen, hogy a férfias tett, a csata, a Napóleonnal való
