Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 3. szám - N. Horváth Béla: Baka István és Szekszárd

80

ŰJ DüNATÁJ • 2005. SZEPTEMBER

is Auguszt báró házába vonzott, valóban találkozhatott Séner János karnaggyal. Az elbeszélés azonban túllép a történeti kereten, s a szekszárdi művész s a „hírhedett zenésze a világnak” olyan vitát folytat, amelynek tétje nem a lokalitás és a helyi értéken felülemelkedés konfliktusából kibomló igazság, hanem a modernitás egyik alapkérdése: hova tartozik az ember. A két öregember iróniától nem mentes ábrázolásából a szenvedélyes igazságkeresés érződik. Annak az igazságnak a többszintű értelmezése, amelynek egyik változatát az elbeszélés Liszt Ference így fogalmazza meg: „... önnek nem kell bánkódnia, mert cserébe önnek megadatott az, ami nekem soha - az, hogy egy nemzet fia lehetett. Ön otthon érezhette magát e hazában.”

Szekszárd érzelmi kötődést és művészi támpontot jelentett Bakának, mégha ez a kötődés a távolságot is feltételezi, s minták sem az igazodás feltétlen szükségességét jelentették. „Gyermek- és kamaszkorom városa tele volt titkokkal és allúziókkal, mint egy szimbolista költemény, de ezekről én mit se tudtam. Csak húsz évvel később döbbentem rá, hogy az a fehérre meszelt, gangos parasztházak közül kirívó, neogótikus, karcsú építmény - az újvárosi templom -, amely körül nyolcévesen feles kerékpárommal köröztem cserebogaras májusi estéken, az a templom, amelynek avatására Liszt Ferenc a Szekszárdi misét írta... Napközibe menet egy furcsa - akkor még nem tudtam, hogy törökös - famanzárdos ház mellett haladtam el naponta - ebben a házban játszódik Mészöly Miklós Megbocsátásanak cselekménye. De a Bottyán-hegyen, a szőlők közt álló kőkereszt sem volt ismeretlen, csak azt nem tudtam, hogy Cenci néni, Babits nagyanyja állítatta... Egyik álmomban Liszt Ferenc kilép az Auguszt-házból, misére megy az újvárosi templomba, az orgonát is szeretné kipróbálni. A kapu előtt Babits csatlakozik hozzá, majd valahol a még lefedetlen Séd hídjánál Mészöly Miklós köszön rájuk. Együtt mennek tovább, élénk - a magyarul csak zenélni tudó Liszt kedvéért német nyelvű - beszélgetésbe merülve...” Az idézett vallomásból azok a fogódzók, a magyar kultúrába szervesült szekszárdiak vagy a városhoz kötődők alakjai bontakoznak ki, akik megidéződnek a versekben is. A megidézés legszebb példája a Képeslap 1965-ből. A vers Mészöly Miklós 70. születésnapjára készült alkalmi vallomás, s 1990-ben íródott. Magán hordja az érett költészet többrétegű látásmódját, a képalkotás mesteri fölényét, s a költői szemlélet mind tragikusabb árnyalatát is.

A vers több olyan utalást hordoz, amelyek tisztázása elengedhetetlen a mű értelmezéséhez. Mindenekelőtt, az ajánlásban megjelölt személy: Mészöly Miklós irodalomtörténeti helyének, szerepének felvillantása. A verseimben megjelölt időpont (1965) a magyar irodalom útkeresésének és megújulásának - mára klasszikus - korszaka. A kor irodalompolitikájának koordinátarendszerében Mészöly a próza, a regény megújításával kísérletezett, annak a modellnek az adaptációjával, amelyet