Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - N. Horváth Béla: Baka István és Szekszárd
N. Horváth Béla • Baka István és Szekszárd 77 ismeri, hogy a világ reménytelenül széttört, mert, ki megpróbálja összerakni „össze- / zagyvái tükör- és látványcserepet” (A tükör széttört). Fogódzót is keresne, a hit megtartó erejét, ha a logika csúfondárosan ellent nem mondana. A lét és nemlét, a van és a nincs ironikus relativitása kizárja azt az evidenciát, amely táplálná a hitet (To be or not to be). A világgal való szembenézés esélyei jelennek meg a történelmi arcképekben is. Tér és idő koordinátájában ugyanis más vetületet kap a tett, hisz az egyén konfliktusának jelentősége túlnő jelenvalóságán. Nemcsak azáltal, hogy a történelmileg konkrét idő időtlenül, hanem abban az értelemben is, hogy a történelmileg meghatározott térben való cselekvésnek adott, a közösségre érvényes konzekvenciái is vannak. Baka költészete a 90-es évek elején elkomorul, a tragikus hang felerősödik, s a korábbi művek Istennel való perlekedése az egyik meghatározó tematikus motívum lesz. Nemcsak a társadalmi fordulat, a rendszerváltás felemássága érződik a keserű hangvételben - költészete mindig is távol állt a politika aktuálisan dimenzionált kérdéseitől -, hanem az egyéni lét tragikus előképei, előérzetei is erre hangolják. A mindig is rettegett gyanú, a borzalmas betegség 1993-ra beigazolódik. Sejtjeiben már nemcsak sarjad a rák, hanem daganattá is formálódik. A megalázó kezelések, az ember totális kiszolgáltatottsága és az azt követő testi nyomorúság nemcsak kedélyét veti vissza, hanem a lét s az alkotás értelmét is megkérdőjelezi. Ezeknek a verseknek a hangvétele a korábbiaknál is vallomásosabb, az én kitárulkozik, a lírai stilizáció, a szerepek kipróbált pozíciói, témái elmaradnak. Megrendítő a versbeszéd őszintesége, a lírai én lemeztelenedése: „Már évek óta csak búcsúzkodom / - S még mindig itt vagyok tréfálsz velem / Hogy annál jobban megalázz Uram” (Gecsemáné). A magyar költészet tragikus vallomásának hangján szólalnak meg ezek a versek, idézve Balassi Istennel perlekedő lázbeszédeit, Ady, József Attila a lét tragikumával átitatott személyesre hangolt könyörgéseit. Szívszorítóan őszinték, s a reménytelenségben is reménykedők ezek a puritán, már a nyelvet is lemeztelenítő verssorok: „Nem kértelek s nem kérnélek ma sem / Oly félszeg voltam énveled Istenem / Csak vártam míg aktáid tologattad / Hogy föltekints és észrevégy de nem” (Zsoltár). Az isteni teremtés értelmében való kétkedés, az isteni elrendelés célszerűségének hol derűsen, hol az élet szétfoszlásának tényeiből szőtt felháborodással megfogalmazott cáfolata persze elválaszthatatlan Bakának a világot nagyon is erőteljes erkölcsi értékrendjével való szembesítésétől. Ez tükröződik a „kései” költészetében uralkodó szerepverseiben is. A szerepvers, a maszkos vers jólismert költői eljárás, a magyar irodalom olvasójának emlékezetében mindenekelőtt Weöres Sándor Psychéje bukkan fel példaként.
