Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 3. szám - N. Horváth Béla: Baka István és Szekszárd

76

Űj ÜUNATÁJ • 2005. SZEPTEMBER

mint például a Balassi-énekben: „Csend támadt - a feldúlt vidékről / a zivatar már elvonul.” Az olyan csend és semmi állapota ez, amelyet Vörösmarty is megfogalmazott. Baka Vörösmartyja az Előszó költője, mint ahogy az ki is derül a költőelődre utaló vers soraiból: „Dereng a kút ráncos vize: / garasra vésett unalom. / Nézek rá, mint a semmibe, / melyen még gyűrűzik dalom” (Vörösmarty). De e magatartás nemcsak Vörösmartyé, - hanem mint Szigeti Lajos Sándor írja - József Attiláé is. Nem véletlen, hogy Baka egyes szám első személyben az Elégia és a kései versek József Attilája nevében fogalmazza meg a számvetés kegyetlen kínját, de a megmaradás követelését is.

Köteteinek hangsúlyos motívuma az Istennel való szembenézés. Egyik nyilatkozatában így vall verseinek Isten-ábrázolatáról: „Számomra azoknak az irracionális erőknek az összessége, melyek életünket és a történelmet irányítják. Isten ezért a végzetnek, a létezés irracionalitásának a jelképe, olyan erőké, melyekkel szemben az egyénnek - és nemcsak az egyénnek - reménytelen szembeszállnia.” Baka nemcsak a Bibliát parafrazeálja, de az újkori Isten-képzeteket is. A nietzschei értelmezéssel szemben nála nem Isten halálával marad végérvényesen egyedül az ember, hanem épp ellenkezőleg, az isteni kiszámíthatatlanság, gonoszság veszélyezteti értelmes létezését. Ady látomásait idézően (de sokkal rezignáltabb tónussal) jeleníti meg a Nagy Vadász, Isten és az ember félelmetesen egyoldalú viszonyát. A zsarnok Isten nemcsak kushadást követel, de afféle vásári pufogtatásként időnként közébük lő az embereknek, jelezve, hogy van: „Mert állunk mindenütt a négy / égtáj célkeresztjén, hiába lengünk ki jobbra-balra telibe találja / az utolsó szavunkat is” Hiába a fohász, nincs ki meghallgassa: „biztositólánc-Tejút zárta az ajtót” (Dalok harmincévesen). Az isteni közöny, a kiszolgáltatottság fojtogató: „a mélységből kiálték ám az Isten csak a lélek légszomja” (De profiundis) A hideg tárgyakká fosztó világegyetemben (Pohárköszöntő), a „világ pincében” (Circumdederunt), a circus maximusban a lélekben kifakuló embernek nincs más lehetősége, mint „Isten és a Sátán megunt bohóctréfáin gyáván hahotázni” (Circus Maximus). Az ember nem a saját képre teremtett más, csak „Isten fűszála”. Ez a cikluscímadó vers összefogja tragikus létértelmezést. A felidéző, József Attila-motívumokból építkező verset (indító vershelyzet, az önmegszólítás gesztusa, a bolond önminősítés stb.) nem véletlenül szentelte Baka István a nagy előd emlékének. A kései József Attila-versekre rímelő létélmény, a hiábavalóság tudata, (Pilinszky szavaival élve) az esszenciális világhiány sajog az „Isten fűszála”-érzetben.

A nyomasztón rideg világ ellenpólusát a felnéző emberben láttatja Baka István. A személyes formákban is megbúvó stilizált egyén nem lázad, nem háborog, csak felismer. Megérti az isteni közönyt: „most magamba visszahullva / nézem, hogy könyököl ki Isten / a holdra, mint homálytó kocsmapultra” (Dalok harmincévesen). Fel-