Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - N. Horváth Béla: Baka István és Szekszárd
N. Horváth Béla • Baka István és Szekszárd 75 gyűjtöttem, így Szeged alig tudott hatni rám. De hogyan is válhattam volna igazán szegedivé? Kezdtem volna el őzni?” Már első kötetével (Magdolna zápor, 1973) felhívta magára a kritika figyelmét. A rövid, lefojtott, metaforikus verseszmény jellegzetes történelmi és nemzedéki témákban tűnt fel. A nemzedéki élmény, az elhallgatott vagy félig elmondott igazságok, a nemzeti múlt tragédiái az igazságkeresés szenvedélyében mutatkoznak meg költői magatartásában. A fiatalság hite - nem függetlenül a kor radikális baloldali eszményeitől, s az azokra válaszoló diáklázadásoktól, erkölcsi nonkonformizmustól - lázadó indulata is jelen van korai költészetében. „Körülbelül huszonöt éves koromig majd minden versem lírai hőse a »nemzedék« volt, s ez számomra nem a hasonló korú költőket-írókat jelentette (alig is ismertem valakit), hanem a hetvenes évekre felnőtt fiatalokat általában, azokat, akik félnek a szocialista fejlődés lassulásától, attól, hogy egy hierarchikus bürokrácia függvényében létezzenek. Azt sohasem hittem, hogy mi vagyunk a »tiszták«, inkább arra figyeltem fel elég hamar, hogy még a legjobbak felháborodása is közönségessé silányul saját tehetetlenségünk és a végre, bármi áron jóllakni kívánó társadalom közönye miatt. Egész első kötetem, még azok az állítólagos »évfordulós« versek is, nemzedéki önvizsgálat volt. Kudarcaink és többségünk konformizmusának okát elsősorban belül próbáltam megtalálni, úgy éreztem és érzem ma is hogy ideológiailag és pszichikailag egyaránt felkészületlenül sodródtunk bele a hetvenes évek nem éppen egyértelmű valóságába. Az önvizsgálat során ébredtem rá, hogy naivitásunk és megalkuvásaink egyik oka történelmi tudatunk fejletlensége, s lassan ebbe az irányba kezdtem továbbmozogni. Példákat kerestem, hogyan őrződtek meg nálunk a tovább lépés lehetőségei olyan helyzetekben, amikor megállni látszott az idő. így jutottam el Vörösmartyhoz és - nagy kerülőkkel - Adyhoz.” - olvasható egy interjúban. Műfaji szempontból is izgalmas olvasatot kínálnak az első kötetek versei, melyekben a dal, az óda és az elégia változatai ötvöződnek egymással. Ha dalt ír, azt is az elégikus költői magatartásforma hitelesíti, ha pedig ódát ír, akkor is legföljebb rapszódiában szólal meg, mint indulása egyik legjelentősebb versében, a Háborús téli éjszakában. A szervesen építkező kötet ugyanis - műfaji szempontból - dalokon és elégico-ódákon keresztül vezeti el az olvasót az említett hosszúvershez, melynek legszebb darabja a Vadászat. Mint e verséről, egész korai költészetéről elmondható, amit Szakolczay Lajos megfogalmazott: „a veszteségtudatra épít, komorsága, mely mellett csak ritkán mutatkozik derű, ennek tudható be”. E veszteségtudatot érzékelteti a gyakori csend, a semmi motívuma verseiben. Ez a csend, s a vele indított vershelyzet ugyanis a történelmi csend állapota: a vesztett forradalmak ás a háború utáni csendé,
