Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - Panyi Zita: Társas játék (részlet)
70 Új Dunatáj • 2005. szeptember Előttem a fiú. Tüskékbe zselézett hajjal, csodálatba merültem Ezzel töltődnek hát az emberek, mikor üresnek tűnő órákon néznek maguk elé, törölgetik arcuk. Tudtam, mindent tudtam róluk. A fiú a nagyapjával élt a völgyben megbúvó utcácskában. A legutolsó, régi vályogház volt az övék. Míg élt a felesége, az öreg minden nap csinosított valamicskét a házon. A nádfedelet cserélték le annak idején legelőször, mikor még fiatalok voltak, tele erővel. Vajon a régiek közül hányán ismernének rá az egykori Bödő utca házaira, azok közül is a legutolsóra? Apránként gazolták ki a környező részeket, most végig virágoskert, meg gyümölcsös terpeszkedik. Időközben elkészült a bejárathoz vezető út. Szépen fölásták, elegyengették a talajt és diribdarabos kövekkel rakták ki egész az ajtóig. Az évek meg a lábak jól beletaposták őket a földbe. A fiú is azokon indult minden reggel a szakközépbe. Kerek mókusszemeihez rövid, barna haj társult, amit mosás után a levegő szárított meg. Rendesen kiröhögte zselézett fejű osztálytársait, a pipere a csajok dolga. Ámbár nem röhögött túl hangosan, nehogy zűr legyen. Jobbára tisztes távolból tanulmányozta a többieket. Már ha érdemes volt valakit tanulmányozni. A nagyapját például már rég nem figyelte. Ismerte. Mostanában egyre nyűgösebb, beléköt minden apróságért. Nem elég, hogy esténként holtfáradtan ér haza a kéthetes gyakorlatok után, még elvárja, hogy Anna néni férjének, a Miki bácsinak segítsen a bontásban. Segítsen a halál, az úgyis közelebb van hozzá. Oké, többnyire azért átsétál az öregekhez. De ezek után igazán járna neki, hogy békén hagyják. Múltkor tizenegy után ért csak haza, a nagyapja meg fönn virrasztott... Egyébként Kingával és a lány haverjával lógott. Mozi után leültek az utcára nézelődni, már besötétedett, kevesen járkáltak a téren. Olyan nagyon szerették a környéket! Nemrég új padokat tett le az önkormányzat, meg valami szoborparknak láttak neki. Hangulatos volt az embermagasságú alakok takarásában nagyokat hallgatni, mögülük bámulni az eget és keresni, hol bukkan elő a következő csillag. Kinga tekintete ilyenkor megváltozott. Valahogy szebb lett az arca, jól esett ránézni. Nem, tényleg nem tudja a Fecó, milyen szerencsés. Ott üldögéltek egy kupacban és folyvást mocorogtak; hűvös volt napnyugta után, mégsem akarózott elindulni. A Fecó zugjegyével megspórolták a vacsora árát, rendesen ettek a zacskó perecből. Későre járt, mire hazakísérték Kingát - ők ugyanis a város túlsó részén laknak, a nemrég felhúzott kék társasházban - egészen bepöccent a nagyapja. Mindketten egészen bepöccentek. Azért sajnálta az öreget, nyilván nem evett rendesen. Végül is befogta a száját, hagyta, hadd mondja, ha az megnyugtatja. Úgy nagyjából tudta, hogyan kell nem idegesíteni. Hallgat ő. Hallgatni nem nehéz.
